The life good ~.~ A slice from my world

Thx. jalice-nek a végét!!!




Nicolas

Hülye ötlet volt visszajönni. Mit is képzeltem, hogy talán majd tárt karokkal és mosollyal az arcán vár rám? Csak én lehetek ekkora idióta. Mikor az erdőbe megéreztem az illatát már sejtettem, hogy vérszívó lett. De mikor rámakart támadni és a szemei vörösek voltak biztos voltam a dolgomban. A másik meghökkentő dolog az volt mikor Jasper megmentett Alice elől. Miért tette? Hisz mindig is utált és a rablás óta, ha lehet még jobban.

Követtem őket a Cullen házig. Legalább addig is felidézhetem a régi időket mikor csak ketten voltunk Alice-szel… A bejárati ajtót nyitva hagyták, hogy behívjanak az oroszlán barlangjába. Nem akartam bemenni, mégis megtettem. Visszaváltoztam és emberi alakban sétáltam a fenevad otthona felé. Pár méterről megéreztem azt a finom késő tavaszi napkelte illatát, ami a téli alkonyat mámorával keveredett. Nem épp szokványos megközelítés, de ezekhez hasonlíthat valaminek vagy valakinek az illata.

Megszaporázva a lépteimet már a küszöbön álltam kitágult pupillákkal és a legcsodásabb lány, akit valaha láttam ott tartotta a kezében az univerzumom közepét. Ezüst kék szemei engem néztek és apró kezecskéjével felém nyújtózkodott.

Mindig minden olyan gyorsan történik és a jó dolgok a leghamarabb váltanak át rosszba. Annyit fogtam fel az egészből, hogy vad morgás jött minden honnan majd a következő pillanatban már egy kidőlt fatörzs mellett fekszek és mindenem sajog. Feltápászkodtam és megtörölve a vérző szám szélét, néztem egyenesen az előttem támadóállásban lévő egyre hangosabban morgó vérszopó tekintetébe. Nem változtam át, mert csak arra a kislányra tudtam gondolni, aki alig egy másodperc töredéke alatt teljesen felborította a fontossági sorrendemet.


Jasper

Egy korcs az én lányommal… Nem! Erről szó se lehet. Az én lányom nem lesz senkinek sem a bevésődése főleg nem Nicolasnak. Épp készültem újra támadni mikor Emmett vaskos szorítását éreztem a karomon.
- Hagyjatok! – ordítottam és elködösült tekintettel figyeltem a kutya minden egyes rezdülését.
- Ha most megölöd, mi marad nekünk? – kérdezte viccelődve fivérem, de hallottam a hangjába egy kis komolyságot is.
- Jasper ne csinálj ostobaságot! – szólt apám, és így jött mindenki sorjában.
Összeesküdtek ellenem, végül megenyhültem, de még valaki felől éreztem a gyilkos szándékot. Körült néztem és láttam, hogy Alice ott tartja kezeiben Lara-t. A lányomra koncentráltam, hogy megtudjam milyenek az érzései, de nem éreztem semmit.
- Fiam! – szólt Carlisle megszorítva a vállamat.


Alice

Tombolni akartam, de közbe féltettem Nicolast. Szeretem, de semmi áron nem adnám a lányomat a kezei közé. A házból figyeltem mi történik odakint. Nem akartam egyedül hagyni a gyerekeket és az anyai ösztöneim eluralkodtak rajtam. Jasper féltő szemekkel fordult felém, de főleg csak gyönyörű lányunkat kémlelte. Le akartam rakni a babámat a testvére mellé és kimenni, mikor Daniel megfogta húga kezecskéit és képek sokasága villant be előttem.

Képek a múltamból, kérdésekké alakítva, és mint ha jövőbeli eseményt is véltem felfedezni köztük, ami még nem alakult ki teljesen. Egyben boldog voltam és szomorú.

-„Edward küld be, kérlek Bellát!” – üzentem gondolatban Edwardnak.
Felém fordult majd egy bólintással jelezte, hogy értette és belesuttogott felesége fülébe.
- Mi a baj? – jött oda hozzánk Bella és megnézte a kicsiket, hogy minden rendben van velük.
- Nincs semmi gond, csak szeretnék kimenni. Vigyáznál rájuk addig? – mosolyogtam rá.
- Persze – óvatosan karjai közé vette Dant és ringatni kezdte.
- Lara nagyon vigyáz, kérlek! – félig pislogott, majd az ajtó felé terelt.
- Ne aggódj nem lesz semmi bajuk! Én is átmentem már ezen…

Nem figyeltem mit akart mondani még, csak azt tudtam, hogy meg kell akadályoznom az öldöklést.


Jasper

Még mindig a fának szorítva morogtam rá és arra vártam mikor téphetem darabokra. Egyetlen dolog miatt nem tettem még meg. Az pedig a családom fájdalma! Ismerem Carlisle-t, hogy nem bocsájtaná meg, ha megölnék még valakit, és Alice is ugyan így vélekedne rólam.
Gyengéd simítást éreztem a hátamon, hátra fordultam és gyönyörű Angyalom még vadítóan piros íriszei néztek az én feketéimbe. Ujjait végig futatta a karomon és mikor a korcs nyakán, lazán pihenő kezemhez tért lehámozta onnan és belepuszilt a tenyerembe. Ezzel a pár mozdulatával sikerült teljesen lenyugtatnia.

Félretolt az útból és odahajolt Nicolas nyakához. Megijedtem egy pillanatra, hogy bele fog harapni, de bizalmam felülkerekedett a félelmemen.

- Még is mit képzelsz? Tönkre teszed, az életem a bizalmam ellenére elrabolsz, megerőszakolsz, aztán félév után ide dugod a képedet és most a lányom kellene? Ha nem tudnám mi is történt veled a múltban, akkor már nem élnél. – Keménynek hallatszódtak a szavai, de rázkódott a sírástól és nyüszítés lett a vége. Magamhoz öleltem és képességemet használva nyugalmat sugároztam át neki.

- Alice te ezt nem értheted! – mondta lesújtva. – Azért jöttem vissza, hogy még egyszer bocsánatot kérjek… Nem tudtam, hogy gyereked van – hajtotta le a fejét.
- A bocsánatkérésed nem old meg semmit. Előbb kellett volna gondolkodnod. Mégis mit képzeltél? Hogy idejössz, és mi tárt karokkal fogadunk majd? Hogy átengedem neked a lányom, és egy nagy boldog családként fogunk együtt élni? - Éreztem, hogy Alice-t újra elönti a düh. Bár legszívesebben darabokra téptem volna azt a korcsot, mégis visszatartottam Alice-t.


Alice

Jasper visszatartott. Éreztem, hogy körülöttem mindenki ugrásra készen áll, hogy ha úgy adódna, megállíthassák azt, aki Nickre támad - akár Jasper lenne az, akár én.

Jazz magához szorított és próbált megnyugtatni - mind az erejével, mind a jelenlétével. És kezdett kitisztulni az elmém. Eszembe jutott, ki is az az ember, aki most előttem fekszik, akit majdnem megöltem. Eszembe jutott, hogy egykor a barátom volt. De vajon mi romlott el? Mi történhetett, ami ide vezetett?
Aztán nem volt több időm ezen gondolkozni. Újabb képek jelentek meg előttem. „Nick a bölcsökhöz sétál, majd az egyik előtt megáll és kiemeli Larat-t.”
Nem! Nem engedem!! Az anyai- és vámpír ösztönök újra felülkerekedtek bennem. Alig érzékeltem, ahogy Edward elmondja a többieknek, mit láttam. Jasper megragadott, és fölvitt az emeletre. Láttam rajta, hogy visszamenne, és maga végezne Nicholassal. Ehelyett azonban leült mellém, és megfogta a kezem. A többiek eközben arról győzködték Nicholast, hogy menjen el.

Újabb látomásom volt. „Nick csalódottan néz a ház felé majd farkassá változik és elmegy. „

Hirtelen megnyugodtam. És tudtam, hogy ez nem Jazz erejének köszönhető. Itt volt mellettem, és ez megnyugtatott. Ő is észrevehette rajtam a változást, mert gyengéden megfogta az arcom, és megcsókolt.
- Nem lesz semmi baj. – lehelte az ajkamra, majd ismét megcsókolt.
És nem érdekeltek a gondok. Élveztem, hogy itt van nekem az én vérszomjas szőke hercegem.

Jó

Csak egy lövés, és minden megoldódik. A stukker a kezembe. Egy rossz mozdulat és jobb kedvem lesz. Az emberek körülöttem futva menekülnek közbe, azt kiabálják „Örült!” „Öngyilkos!” Mit törődök én ilyenekkel. Csak egy húzás és minden problémám megoldódik. Mennyi hülye. Azt hiszik, ha üvöltőznek jobb lesz. Pedig tévednek. Most, hogy belegondolok, választhattam volna könnyebb megoldást. Leugrani egy ház tetejéről. Tényleg az már egyszer próbáltam. Csak valaki elkezdte énekelni h „Don’t Jump”. Miért hallgattam rá? Miért hagytam magamat tovább szenvedni, hagyni? Na mind1. Oh egy könnycsepp. Még több. Rám néznek. Mit hisznek. Azt hogy meggondoltam magam? Tévednek. Ennyi hülye egy helyen? Miért ver engem a sors ennyi kegyetlen emberrel? Gondolkodhatnék, de nincs értelme. Fejemhez emeltem a stukkert. Meghúztam a ravaszt… és… és… ……………………………………………………………… upsz kifogyót a töltény



Rossz

Csak egy lövés, és minden megoldódik. A stukker a kezembe. Egy rossz mozdulat és jobb kedvem lesz. Az emberek körülöttem futva menekülnek közbe, azt kiabálják „Örült!” „Öngyilkos!” Mit törődök én ilyenekkel. Csak egy húzás és minden problémám megoldódik. Mennyi hülye. Azt hiszik, ha üvöltőznek jobb lesz. Pedig tévednek. Most, hogy belegondolok, választhattam volna könnyebb megoldást. Leugrani egy ház tetejéről. Tényleg azt már egyszer próbáltam. Csak valaki elkezdte énekelni h „Don’t Jump”. Miért hallgattam rá? Miért hagytam magamat tovább szenvedni, hagyni? Na mind1. Oh egy könnycsepp. Még több. Rám néznek. Mit hisznek. Azt hogy meggondoltam magam? Tévednek. Ennyi hülye egy helyen? Miért ver engem a sors ennyi kegyetlen emberrel? Gondolkodhatnék, de nincs értelme. Fejemhez emeltem a stukkert. Meghúztam a ravaszt… sötétség. Örök sötétség. Bárcsak ne tettem volna meg. Bár….

Íródót: […különös fény a szememben…ugye jól áll a stukker a kezemben?...] miért ver engem így a sors… ennyi hülyével…

Az eső halkan kopogott a tetőn. Egy fiú kifelé nézegetet az utcára, nézte, amint az emberek menekülnek befele a házukba, ahogy rá szólnak gyermekeikre, hogy menjenek be, nehogy megfázzanak. Megpillantott, egy lányt a zuhogó esőbbe. Egy futó pillanatban, rá látott az arcára. Felismerte. Elhajolt az ablaktól. Gyomra görcsbe rándult. Ijedten nézet az egyik képre a falán. Ő és a lány volt rajta, mikor örömtől teli arccal és szerelmes szível, ölelik egymást. De ez már múló emlék. A lány 5 hónapja elhagyta, elköltözött egy jobb világba. És mind ez az Ő oka. Ha csak egy picit figyelt volna rá. Ha nem megint magával törődött volna.. Akkor minden másképp történt, volna. Bár az elején mikor megismerkedtek, nagyon örült. Örült, hogy megtalálta azt a lányt, kit mindig is kereset. Felállt az ágyról. Oda sétált a képhez. Gyengéden, végig húzta hosszú ujjait a lány képén. Gyönyörű volt. Hosszú göndör barna haja, mint vízesés úgy hullott a vállára. Óceán kék szeme mindenkit elvarázsolt. Az ajkai mindig mosolyra volt húzódva. Még utolsó perceiben is mosolygott. Szeretett élni… De még is két legfontosabb „dolgát” elvették tőle. Az életét, és a szerelmét. Fekete hajú fiú arcán, egy kövér könnycsepp jelent meg. Leverte a képet. Az üveg keret összetört. Pont a felénél. A srác zokogva esett a földre… Halk ajtónyikorgás. Suhogó léptek. Egy hideg kezet érzet vállán. Felemelte fejét. Meg ijedt. Ott volt a lány. De nem, mint egy élő ember. Nem ez csak egy látomás volt. Csak a fiú képzelete játszott vele. Ezt gondolta. De tévedet. Visszajött. A szelem ajkai egyre jobban közeledet az ő ajkaihoz. Összeért a szájuk. Egy csókban forrtak össze. Amikor a fekete hajú fiú kinyitotta a szemét, nem látott senkit a szobába. Lehajolt az egyik üvegszilánkért, késztetést érzet. Újra látni akarta szerelmét. Csuklójához emelte. Gyengéden végig húzta azon. A vöröses folyadék szabadjára tört. Először csak pár csepp, aztán már rendesen elkezdet vérezni bal csuklója. Kábult állapotban ült a fal mellett. Vérvesztés miatt, megint képzelődni kezdet. Egy hosszú sötét alagútban volt. A végén erős fény világított, ott volt a lány. Aki sírva hívogatta… Megindult. Már majdnem megfogta a lány kezét. De felébredt. Újra a valóság, szenvedés, fájdalmak világába csöppent. Nagy nehezen felkelt. Bekötötte sérülését. Kiment az utcára. Leült az udvaron lévő nagy tölgyfa alá. Onnan nézte a vihart. Fejét neki hajtotta az öreg törzsnek. Felnézet az égre. A vízcseppek mind egy gyors folyó úgy potyogtak. Elkezdet halkan beszélni. Az eső csendesedet. Mikor az utolsó vízcsepp is rá eset a vizes hajára, s ki sütött a nap. Egy fiú lelke már sokkal jobb helyen volt. Azzal, akit szeretett…

A nap játékos fénye bevilágított a házak ablakán. A madarak csicseregtek. A virágok nyílni kezdtek. A kis cicák kergetőztek. A kutyák a saját farkukat kergették. Az öreg fák levelei közt próbált beszűrődni a nap fénye. A kisgyerekek fogócskáztak, vagy a játszótéren játszottak. Volt egy hely, ami azonban, nem volt ilyen boldog. Ez a hely egy fiatal lány szíve volt. Ott koromsötétség van. Senki se mer oda elmenni. Félnek, hát, ha rájuk is hat a sötétség. Ez a lány, mint minden nap, a titkos helyén van. Itt senki se zavarja. Amerre csak a szem ellát ott mindenütt öreg korhadó, de gyönyörű fák vannak. Szeretett itt lenni. Távol a családjától, a várostól. Távol mindentől, ami szenvedést okozott valaha neki. Egy alacsony fa erős ágán üldögélt, s énekelt:
"A Beautiful Lie"Lie awake in bed at nightAnd think about your lifeDo you want to be different?Try to let go of the truthThe battles of your youth'Cause this is just a gameIt's a beautiful lieIt's the perfect denialSuch a beautiful lie to believe inSo beautiful, beautiful it makes meIt's time to forget about the pastTo wash away what happened lastHide behind an empty faceDon't ask too much, just say'Cause this is just a gameEveryone's looking at meI'm running around in circles, babyA quiet desperation's building higherI've got to remember this is just a gameSo beautiful, beautiful...

Énekelt, amilyen hangosan csak tudott. Hirtelen elcsendesedet. Zajokat hallott az egyik bokor mögül. Egy fiú volt. Olyan, mint a lány. Sértett. Kitaszított. Nem figyelte tovább a titokzatos szépséget. Elő bújt rejtek helyéről. A lány érdeklődve figyelte az idegen fiút. A fiú közeledet a fához, amin a kis fekete szépség tanyázott. Felnézet rá. Pont a szemébe. Gyönyörű szemei voltak. Akárcsak a fiúnak. Felemelte kezét. A lány, leugrott. Leporolta a ruháját. Felegyenesedet. Kérdően nézet a fiúra. Ki lehet ő, mit akar? Tette fel magában a kérdéseket. Próbálta megszólítani, de sehogy se sikerült. A fiú is látta rajta, valamit nagyon akar tőle kérdezni. Köszöntött neki. De a fiúnak még mindig lehajtva volt a feje. A lány is visszaköszöntött egy „szia” félét. Gyengéden, felemelte a fiú fejét. Megismerte. Azt hitte, már elmenekült előle, de tévedet. Ő volt az. Minden baj okozója. Egy fiú, aki kedves, helyes, és szeretett képes volt. Mindenki szerette. És csodálták a kitartását. Ezt mind mégis a lány tudta megbecsülni legjobban. Mind ez csak egy hazugság volt. Egy szép hazugság. „A Beautiful Lie”… Ám egy reggelen minden megváltozott, olyan volt, mint a mai… Bekövetkezett a lány ideje. Ideje visszaadni a fiúnak a tartozást. Ideje megtapasztalnia milyen is, ha valaki „meghal”. Gyönge testével, neki lökte a fának. Nem akarta. De pont egy kiálló ágnak lökte. Ami megsebesítette a hátát. És örök nyugalomba szenderült. Nem akarta… Ő csak meg akarta mutatni neki, hogy ő min ment keresztül… de nem így… Elveszetnek, érezte magát. Kimerült. Lefeküdt az „alvó” fiú mellé. Átölelte. Így hajtotta szemeit álomra… Örök álomra. Mind ezt egy szép hazugság miatt…

2008. 01. 22. egy nagyon hideg nap volt a mai. Iskolába se kellett meni a közelgő vihar miatt. A televízióba, a rádióba, mindenhol azt mondták senki, se mozduljon ki a vihar idején. Ez így is volt. Mindenki a meleg lakásban várta a vihar múlását. Kivéve, mint mindig egy fiatal lány. Sötét ruhákban járt, szemébe fésült haja, sminkelt szeme azt ruházta róla, hogy zárkózót típus. Ez így is volt. Az iskolájában, senki se fogadta el. Régen mindig mosolygott. De mostanában az is csoda, ha egy halvány mosolyt megereszt. Szóval a fiatal lány, kiment az udvarukra. Egyedül volt otthon. Szülei a munkahelyükön dolgoztak. Kisétált a kis hintájához. Elkezdte lökni magát. A szél belekapott hajába. Közeledet feléje egy fekete lány. Fekete haj. Fekete ruhák. Beült melléje a szabad hintába. A fák hajladoztak. Az eső elkezdet esni. A lányok amennyire tudtak olyan magasra, lökték magukat a kicsiknek való szabadtéri játékba. A vaslábak, már ingadoztak a szélvihartól, meg ahogy a 2 sötét lány lökték magukat. Az eső csak eset, és eset… a szél a gyenge törzsű fákat, már a földig hajtotta. A hinta meg csak ment, és ment… egyszer csak a sötét barna hajú lány megállította a hintát. Így tett a fekete hajú is. Kiszálltak. Lehajtott fejjel egymás felé fordultak. A barna hajú, felhajtotta a fejét. Halk szavakkal köszöntötte az előtte álló ismeretlen lányt. Fekete hajú is felnézet. Egymás szemébe néztek. Egy szikra villant meg a szemükbe. Nem tudni, hogy a villám miatt, ami akkor világította be az eget. Vagy azért, mert megismerték egymást. Mind egy is. Már sose derül ki. Mert ami akkor történt azt még most is emlegetik. Pedig már 2017-et írunk… Elmosolyodtak. Fekete hajú és a barna hajú is hátrált. Egyszerre indultak meg. Megölelték egymást. Ám ekkor bekövetkezett a tragédia. A vihar egyre erősebb lett. Már egy tornádóra is hasonlított, annyira fújt a szél.. Mind ketten imádták a vihart. Behúzódtak egy száraz helyre, ahol jól kémlelték az ég titkos játékát. Szavak nélkül ülték végig a háborgó eget. Akárcsak egy óceán mikor vihar tör ki rajta. Elszenderültek. Fekete hajú előbb felébredt. Felnézet az égre. Sötét volt. De a telihold fénye minden bevilágított. Gyengéden felrázta a mellette lévő lányt. Az csodálkozva ránézet. Ő csak az ég felé pillantott. Felálltak. Leporolták, gatyájukat. Ki léptek a tető alól. De ekkor egy szélvihar közeledet… Mikor vége lett az újabb viharnak. Minden kopár maradt. Akik a házakból figyelték a vihart. Előre tudták, aki most kin maradt az nem éli túl. De tévedtek. Két lány. Akik élték a maguk világát. S nem érdekelte őket semmi és senki, csak azok, akiket közel engedtek magukhoz… Csak ők élték túl a vihart. Ja, és a hintájuk. A vihar után, újra elfoglalták a saját hintájukat. És csak lökték, és csak lökték, és csak lökték magukat. De most már önfeledten nevetve. Ez volt két bátor lány története. Amire még a mai napig is emlékeznek!