The life good ~.~ A slice from my world

bocsi.. de késik a Word of Blood új fejezete... mindmindenki másnak nekem is keddtől suli... a fejit elkezdtem... már írtám kb. 3 oldalt... és vannak benne érdekes dolgok... De... na igen az a bizonyos de... megprobálom írni a DS-t... hogy abból is kapjatok végre új részt... írok egy új történetet aminek fent van itt a prolója... és azon is gondolkozom, hogy publikájam-e... ha még sem publikálom akkor msn-en vagy e-mailbe elkérhetitek ha kíváncsiak vagytok rá.. oldalt megtaláljátok mindkettő címemet...

Most ne gondoljátok azt, hogy nem foglalkozok veletek csak épp nekem is sok dolgom van így utolsó héten... és a hétvégét a suliba fogom tölteni ezértis elnézésetek kérem.. de arra fellehet készülni, hogy suliidőbe max hétvégén tudok írni vagy pedig néhanapján délután de akkor is csak hétvégén lesz új fejezet.. na ennyit akartam... írjatok véleményt hsz-ba vagy chat-be a vázlatokról!

Sziasztok!

Sziasztok! Na felraktam az eddig meglévő három vázlatomat... írjatok ahhoz véleményt amelyik tetszik vagy éppenséggel nem.. és döntsétek el melyiket írjam meg! Kettőt már elkezdtem... de természetesen a Word of Blood folytatódni fog mivel az a blog fő történet-e a Dark Sunlight meg csak ilyen mellék történet de azt is írom...
Puszii:
Bubi

Érzelmek nélkül

Ki is vagyok én? Azt én is szeretném tudni. Van nevem, tudom hány éves vagyok. De még sincs semmim. Illendő lenne bemutatkozni: Emma Virginia Clara Swan a rendes nevem és 20 éves vagyok. Az Oregon állambeli Portlandbe születtem és itt élek és ide jártam iskolákba mióta az eszemet tudom. Mondhatnám azt, hogy normális hétköznapi életem van, de akkor hazudnék. Elsőéves hallgatóként az egyetemen sok új információ tárul elém. Azt kérdezitek miért hagytam ki egy évet? Ez egyszerű. De ha nem gond most inkább nem mesélem el. A tárgyra térve, apámmal élek 14 éves korom óta miután az anyám lelépet egy pénzes fickóval. Semmit se tudok róla, de most már nem is akarok. A legszörnyűbb éveim azok a gimnáziumban voltak. De túléltem, hála Eriknek, akivel már lassan 3 éve együtt vagyunk. Eleinte csak barátok voltunk, de aztán a barátságból szerelem lett. Tényleg nem kívánhatnék többet hisz van egy barátom, aki szeret, ott van az apám, aki bár mozgássérült mégis jó vele a kapcsolatom. És persze Kitty az egyetlen barátnőm, akivel mindent megosztok.
Az egyetemen történelmet, régészetet, pszichológiát és misztikus dolgokkal foglalkozó tantárgyakat vettem fel. Ismét megkérdezhetitek, hogy miért pont ezeket. Erre is csak annyit tudok mondani, hogy most nem válaszolnék. Annyit elárulhatok, hogy minden egy hideg októberi napon kezdődőt, még pedig az őszi szünet első napjától bezárólag november 3.-áig. Kíváncsi vagy mi történt? Akkor olvasd végig figyelmesen a naplómat és mindent megtudsz belőle. De figyelmeztetlek nem egy tündérmese…

Vérengzés Cullen módra

Bella Cullen Volturi vagyok. A Volturi klán egyik új vezetője. A történetem ötven éve kezdődőt mikor is Aro a Volturi klán régi vezére egy vámpírt küldött hozzám és családomhoz, hogy képességét használva a vegetáriánus életmódról áttérjünk a normális vámpír élethez, vagyis az ember vérre. Igaz akkoriban én még ember voltam, de ez sem akadályozta meg az idegen vámpírt. Egy majdnem halálos balesetet elintézve nekem pont az esküvőm előtti napon. Elérte, hogy szerelmem Edward Cullen átváltoztasson. Az alatt a három nap alatt, míg én a kínoktól szenvedtem családomon végig söpörve kitörölte minden emléküket. Persze csak azokat, amik az állatvérhez kapcsolódtak és helyette az ő saját emlékeiből illesztette be az emberi áldozatokat, amikor vért ivott. Én erről mit sem tudva ébredtem fel és ragyogó arany íriszek helyett rubinvörös szempárok néztek vissza rám. Először meg ijedtem és nem értettem semmit, de aztán hirtelen elsötétült minden és mikor újra eszméletemnél voltam már nem furcsálltam semmit. Egy csomókérdésem volt mivel nem emlékeztem jól az emberi életemre. Edward felajánlotta, hogy mindent elmesél, csak előbb menjünk el vadászni. A torkom ekkor égni kezdet és az ezer éve víz nélküli sivatagnál is szárazabb volt. Nem ellenkeztem, kiugrott az ablakon és én egy könnyed mozdulattal már kívülről figyeltem a házat. Megkérdeztem, hogy mire fogunk vadászni és ő csak könnyedén azt mondta, hogy emberre. Nem mondtam semmit csak követtem ki a városból. Már messze járhattunk mikor embereket hallottunk az erdőbe. Közelebb lopóztunk hozzájuk és kifigyeltük őket. Négyen voltak, egy nő és egy férfi és két gyerek. Élvezetes móka lesz, fordult felém majd kérte, hogy szagoljak mélyen a levegőbe. Így is tettem és akkor eljutott hozzám az illatuk. A vérük illata. Ösztönösen cselekedtem és rájuk támadtam. Először a nőt néztem ki magamnak, mert neki volt a legfinomabb illata. Mikor végeztem vele ránéztem az egyik gyerekre, aki már félig meghalva feküdt a fűben. Nem vártam több percet és neki is megkóstoltam a vérét. Akkor tévedtem, először de nem utoljára. A gyereknek sokkal ínycsiklandozóbb volt az íze, mint a nőnek. Félre dobtam a tetemét és szerelmemre néztem, aki tűzet rakott biztos azért, hogy el tudja égetni a tetemeket. Ő se unatkozott amint végig néztem a másik két holtesten. Rádobálta a testeket mikor elégtek eloltotta a tűzet és hátulról átölelt. Amit akkor belesúgott a fülembe arra még most is kristály tisztán emlékszek.
- És a bárányból immár oroszlán lett! – Majd belecsókolt a nyakamba.

Alice

Négy hónappal, két héttel és öt nappal ezelőtt derült ki, hogy babát várok. Pontosabban babákat várunk. Az elején minden simán ment és kezdtem hozzá szokni a gondolathoz, hogy anyuka leszek. Bella mindenben segített és elmesélte neki milyen volt mikor Nessie-t várta. Nem egy tündérmesébe illő élmény lehetett szegény lánynak, de én reménykedtem benne, hogy nálam más lesz. De tévedtem… nagyot tévedtem. Az első hónap végén derült ki az, ami megpecsételte a következő három hónapot. Ikrek lesznek. Hiába történt már meg minden ez akkor is más volt. Nagyon más és minden ez miatt ismétlődőt meg újra. A három fiú azon voltak, hogy rávegyenek: ki kell venni őket a hasamból. De én nem hagytam magam és a többiek szerencsére mellém álltak még Emmett is, aki örült, hogy még többen leszünk. Igaz valamilyen szinten megértettem az aggódásukat, de bármenyire is szenvedtem tudtam, hogy nem halhatok meg, mert Jasper vámpírrá változtatna. És biztos voltam ebbe mivel ő maga mondta még a legelején mivel kicsi az esélye annak, hogy élve ki tudom hordani a magzatot. Most pedig itt vagyunk négy hónappal később. Egy kórházi ágyon fekszek és még a leghalálosabb betegebb embernél is rosszabbul nézek ki még is liter számra innom kell a donor és az állati vért keverve. Már az elején tudtam, hogy ez lesz a vége, de most itt lenni és végig csinálni nagyon nehéz.

Jasper

Ha csak ránézek elhalt, sápadt arcára összeszorul halott szívem. Én jutattam ide és bárki az ellenkezőét állítja akkor is tudom, hogy én vagyok a hibás. Még mellette se tudok lenni fogni a kezét, mert az érzéseit erősebben érzem, mint bárki másnak és a fájdalma engem is körül jár. Már december van, ez a hónap jóval hidegebb és fagyosabb, mint eddig bármikor. Még sincs egy hópehely sem a földön. Kinéztem az ablakon, oda kint kopár minden és világosodik. Csak kifelé néztem és vártam. Ekkor egy reccsenés hallatszott, amire mindenki felkapta a fejét…
- Áááááh! – Alice hangos kiáltása hallatszott az emeletről. Elsőként ugrottam fel és futottam fel szerelmemhez. Bella éjjel-nappal vigyáz rá helyettem is és most rémült segélykérő tekintettel ölelt magához.
- Jas-Jasper sajnálom. A ge… gerince eltörött – zokogott fel keservesen. Eltoltam magamtól Bellát és megkerülve az ajtó felé vettem az irányt, ami most félig nyitva volt belátást nyerve a folyosón lézengőknek. Alice mozdulatlanul feküdt az ágyba és szemével könyörgött, hogy mentsem meg a gyerekeket. Az idő lelassult körülöttem és egy öröké valóságnak tűnt míg Edwadék feljöttek a földszintről és neki álltak megmenteni az Angyalomat és talán a babáinkat. Igen beletörődtem és elfogadtam, hogy apa leszek, még ha ilyen áron is. Alice-ért mindent megtennék, és ha ő így akarta, akkor így lesz a legjobb mindenkinek. Ott akartam maradni a szobába, de nem ment. Ezért gyorsan kihátráltam és halkan becsukva magam előtt az ajtót lerogytam a fal mellé. Összeszorítottam a szemem és hallgattam mi történik bent. Egy idő után minden elcsendesedett majd egymás követve két sírás hangzott fel.

Rosalie és Esme jött fel a lépcsőn kezükben egy-egy takaróval majd egy együtt érző pillantás után beléptek a számomra oly hívogató szobába és elvesztek benne. Ismét kinyílt az ajtó és két gyönyörű teremtményt hoztak ki a karjuk közt.
- Nézd kicsim itt az apukád – guggolt le elém Rose kezében egy szőke hajú zöld szemű kisfiúval. Felálltam és kérlelőn néztem testvéremre, aki óvatosan a kezembe csúsztatta a kisfiút. Esme közbe elvitte a másik babát megfürdetni és néhány pillanattal később Rose is csatlakozott hozzá a fiammal együtt. Van egy fiam!

Tovább várakoztam az ajtó mellett, hogy megkapjam a jó hírt miszerint apámnak sikerült beadni a vámpír mérget kedvesem testébe. A hír meg is érkezett negyedórán belül. Carlisle-ék meggyötört arccal, ugyan de mosolyogva léptek ki a falak közül.
- Minden rendben van fiam! – ölelt magához. Megnyugodtam és ők is érezhették mivel még nagyobb lett a mosolyúk. – Menj be hozzá, pár perce adtuk be neki a mérget.
Habozás nélkül rontottam be megnézni Alice-t aki ismét mozdulatlanul feküdt az ágyon és ha nem hallanám a szíve gyors veresét már úton lennék Olaszország felé.

- Jasper téged akarnak! – jött be a szobába Bella.
- Jó lemegyek, itt maradsz addig?
- Természetesen – mosolygót.
Még egy csókot leheltem szerelmem homlokára majd elengedtem a kezét és lementem a nappaliba. Tele voltam kérdésekkel és szörnyetegnek éreztem magam, amiért a legfontosabb időkben mindig magára hagyom Alice-t. Leültem a többiek mellé és előre dőlve az arcomat kezeimmel takartam el. Most tényleg nem érdemlem meg, hogy létezzek.
- Jasper ne emészd magad! Te mindent megtettél Alice-ért – veregette meg a hátamat Carlisle.
- Nem hinném… nem voltam ott mellette mikor szükségem volt rá.
- Nem a te hibád, hogy a képességed győzedelmeskedett rajtad – mondta együtt érzően. – Nézd a jó oldalát, Alice rendbe fog jönni hamarosan és közénk fog tartozni. Ráadásul még két ilyen csodálatos gyermek apjának is nevezheted magad.

Ránéztem a varázslatos tüneményekre, akik most Emmett és Rosalie ölében békésen szuszogtak. Nem csak egy fiút kaptam Angyalomtól, ha nem egy angyali kislányt is, aki az anyukájára hasonlít kivéve a szemeit, mert azok olyan kékek, mint nekem egykoron mikor még volt miért levegőt vennem.
- Mi lesz a nevük? – kérdezte Esme, megtörve ezzel a csendet.
Ránéztem, és ahogy közben végig siklott a szemem a többiek arcán ők is kíváncsiak voltak erre.
- Daniel Hale és Lara Cullen – suttogtam. Még most is nehezen hiszem el, hogy apa vagyok. Eddig csak sejtettem milyen érzés is apának lenni, Edward érzései által, de most már én is tudom. Csodálatos és leírhatatlan minden egyes perc, amit velük tölthetek.
- Szia kicsi Lara – köszönt Emmett a karjában tartott kisbabának aki nyitogatta a szemeit.
- Van valami képességük? – két napja születtek és még is alig tudok róluk valamit.
- Még nem nagyon derült ki semmi. De hasonló képességük lesz, mint Renesmee-nek vagyis érintés árán tudják majd használni őket – adta a tudtomra Carlisle.
- Értem és valami jelek esetleg?
- Lara képeket lát, amikor hozzá ér valakihez a múltból és a jövőből. Gyakran látom, amikor bevillannak előtte – mosolygót Edward. Mivel nekem semmi közöm a jövőbe látáshoz úgy látszik valami hasonló képessége lesz Alice-nek.
- Sajnos Danielt még nem tudjuk, mert nem nagyon csinált semmit. – Megdöbbentem és elcsodálkoztam egyszerre. Nem elég, hogy két angyali teremtményt kaptam mondhatjuk azt, hogy karácsonyra, hanem még szerelmemnek is csodás képessége lesz.

Alice

Mindenem ég. Olyan, mintha valaki ezer tüzes tűt szurkálna a testembe. Sikítani és meghalni lenne kedvem. Valaki vessen véget ennek a szörnyűséges kínnak! – kiabáltam. De normális szavak helyett csak fájdalmas kiáltást hallattam.

Langyos kezek szorítására lettem figyelmes. De, hogyan? – kérdeztem magamtól. – Hisz a vámpíroknak hideg a bőrük akár a jég…
- Nyugodj meg szerelmem, mindjárt vége – suttogta a leglágyabb hang gazdája.
A szememet óvatosan kinyitottam, és megkerestem a tökéletes arcot. Még nagyobb fájdalom hasított a mellkasomba, mint eddig és a biztató szívdobogás egyre jobban halkulni kezdet. Valamilyen vékony anyagot markolva tűrtem a fájdalmat, míg csökkeni kezdet.
A szobában ahol voltam mindent tisztábban láttam, mint emlékezetemben. Az ajtó sorban nyílt és csukódott. Végignéztem a többieken, akik boldogan figyelték minden mozdulatomat.

Odasétáltam Jasper mellé és átöleltem, majd megkérdeztem, hogy láthatnám-e a kicsiket.

Mikor újra kinyitottam a szemem még ugyan úgy az ágyon ültem és mindenki engem nézet. Nem értettem mi történ velem az előbb és értetlenségemre hamarosan meg is kaptam a választ.
- Látomásod volt – mondta ki könnyedén Edward egy félmosoly társaságában.
- Mim volt? – kérdeztem. Közben felálltam és hercegem elé léptem.
- Látomásod, de majd később elmagyarázom! – felelte majd sorjában hagyták el a szűkős helyet magunkra hagyva.

- Szia! – nézet a szemembe Jasper.
- Szia… - magához ölelt és belepuszilt a nyakamba. Összerázkódtam az érintésétől és újra fekete szemeiben merültem el.
- Mikor láthatom a kicsiket? – szólaltam meg hosszabb csönd után.
- Előbb menjünk el vadászni aztán mindent utána – javasolta. Ekkor megéreztem a maróérzést a torkomban, ami olyan volt mintha két hete nem ittam volna semmit. Beleegyezve a vadászatba Jasper kitárta a plafonig magasodó ablakot és egy ugrással már a füvet taposta. Aggódva követtem, de mikor könnyedén mellé estem csak rám mosolygott majd futni kezdet az erdő felé én pedig követtem.

Köszi, hogy egyre többen jelölitek be ezt a blogomat is:D Most már minden fejezetet felraktam és azt tervezem, hogy mivel van már vázlat ötletem.... ezért azokat is felrakom ide persze csak, ha érdekel titeket és eldönthetitek melyiket írjam meg. Megjegyzésbe vagy chat-be írjátok le mierről a véleményetek! puszi

A végzet 55. napja, Everard halálának 6. évfordulója. Caleb és Clare uralkodásának 463. hónapja.

Vámpírok birodalma

- A nap ma se tisztelt meg minket jelenlétével – sóhajtott Caleb.
- Majd csak eljön, az a reggel mikor újra felragyog az égen – dőltem a hátának.

A világ régen megváltozott. Az emberek már csak néhány helyen élnek és azok a vidékek is halálra vannak ítélve. A földet elfoglalták a misztikus lények és így háborúk kelnek életre mindenhol. Éppen ezért született egy új faj. Nevüket tilos kiejteni vagy csak gondolni a nevükre. Ezért mindenki csak úgy hívja ezt a fajt, hogy Ők. Ők képesek rá, hogy a Földön élő összes lény békében éljenek egymás mellett. Nincs több háború, nincs többé észnélküli gyilkolás és legfőbbként nincs többé ember. Az emberek korának immáron vége szakadt. Én és Caleb tisztavérű vámpírok vagyunk az utolsók a tisztavérűek között. Mi simítjuk el az apró gondokat, és mi irányítjuk a fajtánkat. Minden lénynél van két vezető, akik a kisebb dolgokat intézik. Így vagyunk berangsorolva. De mégis Ők utánuk mi következünk a vámpírok.

- Elnézést, hogy zavarni merem felségedet de, Ők hívatnak – rontott ránk az egyik inas és hajolt meg.
- Jól van köszönöm Sam, most elmehetsz! – az inas felugrott és kifutott a szobából. Caleb lehangoltnak tűnt és éreztem rajta, hogy valamit sejt miért is hívják magukhoz.
- Mi történt? – kérlelő szemekkel néztem fel rá.
- Ma van Everard évfordulója és ezen a héten esedékes Jane beavatása – sóhajtotta.
- Jane? Mi köze van Janenek hozzájuk? – kérdeztem meglepődve.
Még is ki ez az ember lány, aki kegyelmet kapott és védve van mindenki ellen? Eddig nem sokat hallottam róla mivel Caleb a velük való intézkedésről sose beszélt. Most is meglepett, hogy elmondta. Everardot ismertem, mikor még nem találkozott az ember lánnyal és én sem Calebbel. Igaz az angyalok és a vámpírok, még most sincsenek szoros barátságba egymással, de én és Everard valamiért nagyon jó barátok lettünk és együtt harcoltunk a békéért.
- Jane egy közülük – sokkot kaptam, és szinte faltam az oxigént.
Caleb két lépést tett meg és már is magához ölelt szorosan. Tudta miért viselkedtem így. Calebnek van a legveszélyesebb és egyben a legjobb ajándéka, amit születésekor kapott. Képes egyszerre megérezni valakinek az érzéseit és a gondolatait is hallja, és mikor harcra kerülne a sor akkor egyetlen gondolattal, megölheti kihívóját. Ezért érdemelte ki a rangját és minden lény közt a nagyságát. Míg nekem csak olyan kis képességem volt, hogy a legjobb nyomkövető voltam. Igaz ez is értékes ajándék de mi a jó abba, ha valaki úgy kerül fel a legmagasabb szintre, hogy az apjáról - akit utál – kiderül, hogy a legelső tisztavérű vámpír és több száz éves. Meg mondom én semmi. Én nem akartam ide kerülni meg voltam a saját szabad világomban Everarddal, de a kis ember lány meg az apám mindent tönkre tettek.

- Clare valaki keres – szólt be Eleanor a fogadott nővérem.
- Köszönöm Eleanor, mindjárt megyek.
- Menj kedvesem, este találkozunk – emelte fel az államat Caleb.
- Nem tudsz előbb jönni? Damen beszélni akar veled.
- Mond meg neki, hogy majd megkeresem de, nem hiszem, hogy előbb elengednek –sóhajtott lehangoltan.
Elbúcsúztunk egymástól és mindketten mentünk a saját dolgunkra. Caleb a tanácshoz, míg én a vendégemhez. Lassan végig sétáltam a hosszú folyosón, ami kivezet az uralkodói lakosztályból a halba. Sam a lépcső alján várt és mutatta az utat vendégemhez. Az egyik dolgozószobába vezetet és tárta ki előttem az ajtót. Bent Damen foglalt helyet az egyik feketebőr fotelben. Sam becsukta utánam az ajtót és ment végezni a feladatait. Sokan éltek a kastélyban és egy kívülállónak úgy tűnt volna, hogy csak inasok, cselédek, pincérek, szobalányokkal van tele, de igazából mindenki azért dolgozott, hogy minden rendbe legyen a birodalomban.

- Oh, Clare drágám napról napra szebb vagy – állt fel a helyéről és jött oda hozzám megölelni.
- Damen, rég láttalak, hol voltál eddig? – ültem le mellé egy másik fotelbe.
- Erre is meg arra is. De most nem azért jöttem, hogy egy jót beszélgessek kedvenc unokahúgommal – mondta komolyan. Felcsigázott és érdeklődve kérdeztem miért is, van akkor itt.
- Akkor miért jöttél?
- Híreket hoztam mindenhonnan…
- Híreket? Miféle híreket? – vágtam a szavába.
- Látom ugyan olyan türelmetlen, vagy mint régen – nevetet fel hangosan.
- Komolyra fordítva a szót, az ember lányról kéne beszélnünk és a lányáról – remek megint az a kis…
- Miért, mi történt?
- A farkasok szerint az angyaloknak a fülébe jutott egy titok. Egy titok, ami az ember lányról szól. És az egyik hírnökük azt hallotta, hogy valami nagyon nagydologra készülnek.
- Pontosan mire? Azt nem mondták meg?
- Én is csak ennyit hallottam és ezt is az öreg farkas, Obadiah mondta. Tudod milyen szenilis.
- Igen tudom, de ez is valami – komorultam el. Néhány perc csönd állt be közénk majd Damen érdeklődve szólalt meg.
- Te is hallottál erről valamit igaz? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen, mégpedig Calebtől pont az előtt mondta el mielőtt Eleanor feljött és mondta, hogy megérkeztél.
- Haha, még, hogy Caleb. Aki még bennük se bízik meg, elmondott valamit neked. Pont neked… haha… - kacagott fel hangosan.
- Ne nevess már! Én is meglepődtem de, ha nem érdekel, akkor meg tartom magamnak – sértődtem be.
- Jó igaz bocs csak ez olyan lehetetlen, mint az, hogy az emberlány nem is annyira ember – az arcomat látva megfagyott egy pillanatra majd halkan megkérdezte. – Ez igaz?
- Sajnos igen, egy közülük – temettem az arcomat a kezeim közé.
Átbeszéltünk mindent a témával kapcsolatban és arra a következtetésre jutottunk, hogy muszáj beavatni Őket az angyalok intézkedéseiről. Az egész napot együtt töltöttük és egymásnak meséltük mi történt a négy év alatt mióta nem találkoztunk.

Angyalok földje

Eközben az angyalok azt tervezték, hogyan kérjék meg a vámpírokat, hogy öljék meg volt vezetőjük gyermekét.
- Eusebius te sem gondolhatod ezt komolyan – háborodott fel Ernestine.
- De igen is komolyan gondolom. Ha élve hagyjuk még bajt, hozhat a világra.
- De hiszen… ez gyilkosság.
- Tudom Ernestine, de nincs más választásunk. Everard is ezt akarná.
Ernestine szomorúan beletörődőt, hogy az utolsó emléke mesterünkről porrá hullik. Közelebb mentem hozzá és magamhoz öleltem. Minden évben ezen a napon az összes angyal szomorúan gyászolja meg tanítóját, barátját, rokonát, és apját. Everard nem csak egy volt közülünk ő volt a vezérünk az útmutatónk a királyunk és a barátunk.

Ernestine és én együtt indultunk el a népek földjére. Egy hely ahol a fajok együtt élnek egymással. Mikor átléptük a képzeletben húzott határvonalat két alakváltó jött elő a fák közül.
- Mi járatban Eusebius? – kérdezte az egyik. Közelebb jöttek, és akkor láttam, hogy Obadiah és a fia az.
- Lily Sunlight miatt jöttünk – feleltem keményen.
- Mit akartok a kislánytól?
- Nem tartozik rád Obadiah! Csak annyit mondj meg, hogy Akasha a városban van?
- Nem tudok róla, nem láttam vagy négy napja. Kérdezzétek meg inkább Neil-t ő mindent tud, hogy ki mikor lépet be az országba és mikor hagyta el – javasolta.
- Köszönöm barátom! – s eltűntünk a szemeik elől. Nem örültem, hogy hazudnom kell egy régi barátomnak de, ha megtudja, mire készülünk akkor biztos, szól a vámpíroknak.

A városban minden vendéglőbe benéztünk, ahol csak elrejtőzhetett Akasha. De nem jártunk szerencsével, ugyan azt mondták, mint Obadiah. Beletörődve elindultunk vissza a határhoz mikor az erdőből Akasha lépet ki.
- Akasha várj egy kicsit! –kiabáltam utána. Hátra nézet és tágra nyitotta a szemeit mikor meglátott minket.
- Hát ezt nem hiszem el, a többiek dőlni fognak a nevetéstől, ha ezt elmondom nekik. Hogy két angyal ráadásul a vezérek hozzám jöttek – nevetet hangosan közben felénk sétált.
- Jó, de bármit tehetsz de egy megbízás miatt jöttünk.
- Kit kell megölni? – tért egyből a tárgyra. Akasha roppant okos nő volt és a legpiszkosabb ügyekhez mind köze volt.
- Lily Sunlight – mondtam halkan. Meglepődőt és egy pillanatra habozás látszott az arcán de aztán félmosolyra húzta száját.
- Mikor és hol?
- Minél előbb és mindegy. A lényeg, hogy még ma napnyugtáig meghaljon.
- Nem lesz olcsó, ugye tudjátok? És ha bármi gond lesz ez miatt én nem vállalóm a kockázatot, hogy eléjük álljak – nézet rosszallóan. Nem várhattam mást tőle, tőlük mindenki fél még egy bérgyilkos is sírva menekül előlük.
- A pénz nem lényeg. Megcsinálod?
- Nem lenne Akasha a nevem, ha egy ilyen kis munkától megfutamodnék. Ma estére halott lesz a drága – majd elfutott előlünk.


(Külső szemlélő)

Egy óra van napnyugtáig. Jane Sunlight és a kislánya békésen játszanak a házukban messze elzárva minden élőlénytől. Jane kimegy egy pillanatra innivalóért Lilynek a kislányának. Mire visszaér egy vámpír nő kezében, ott van utolsó reménye az életben maradásért. Sírva könyörög, hogy inkább őt ölje, meg és a kicsit hagyja életben. De a vámpírnak semmi sem használ. Pedig a lánynak nagyon finom vére lehet, mert az illata csak úgy csalogatja magához. A nő tudja, hogy ellen kell állnia a kísértésnek, különben a végzettel húz újat. Jane rátámat a vámpírra de akkor a nő félre hajtva a kislány fejét belemélyeszti éles fogát a bőrébe és ahelyett, hogy meginná a vérét, hagyja szenvedni a lányt és az anyját. Majd mikor úgy gondolja, hogy eleget szenvedtek egy mozdulattal, eltöri a kislány nyakát, és még mielőtt eltűnne, elmondja Janenek, hogy kibérelte fel. Ez a módszere, ha az, akit meg kell ölni mások között, tartózkodik akkor előttük, megharapja és pár perc szenvedés után egy mozdulattal, eltöri a nyakát áldozatának, és mielőtt elsétálna, megmondja ki is bérelte fel.

Jane oda mászott a halott kislányához és ölébe fogva ringatni kezdte. Összeroppant lelkileg és meg akart halni. Már senki sem volt. Egyedül élt ebben a borzalmas világban.

Vámpírok:
Ebben a történetben csak kicsit fog hasonlítani a vámpírokról elképzelt kép Meyeréhez. Ugyan is megmaradnak azok a dolgok, hogy nem alszanak, a napon csillognak, nem hat rájuk sem a kereszt sem a foghagyma mivel, hogy nincs, aki félne tőlük. Már, mint ember. És csak úgy lehet megölni őket, ha darabokra tépik és elégetik.
Ami változni fog az, hogy a vámpíroknak lehet gyereke. Ember hiány miatt a még életben maradt állatfajokon élnek. De nem muszáj vért inniuk, mert bármeddig kibírják vér nélkül. Csak mivel akad néhány társuk, aki már több ezer éves és hozzá szokott az emberi vérhez ezért kifejleszttettek egy eljárást, miszerint ha egy másik vámpír, esetleg ha megadatik, akkor egy angyal véréből isznak, örökre elmúlik a szomjuk. A vámpírok nemzedéke háromféle kategóriára vannak osztva.
1. tisztavérűek osztálya
2. behódolok osztálya
3. szabadon élők osztálya

Tisztavérűek: Ide azok a nemes és magasan tisztelt vámpírok tartoznak, akik két vámpírtól származnak és ők maguk is vámpírként látták meg a világot. Vagy pedig azok, akik különleges képességeik miatt vívták ki maguknak ezt a címet.

Behódolok: Ezeket, a vámpírokat senki se tiszteli, mégis meghajolnak nagyságuk előtt. Ugyan is behódolták magukat a tisztavérűek közé esetleg a felsőbb hatalomnál a sötétség gyermekei között, vigyáznak a békére.

Szabadon élők: Nincs sok mondani való róluk. Átlagos vámpírok, akik elfogadva a szabályokat szétszóródva élnek a világban. Ide inkább azok tartoznak, akik kalandvágyók és emberből lett vámpírok esetleg vámpírként születtek.


Vérfarkasok/alakváltók:
Itt ugyan az a történet, mint Meyernél. De még is megváltoztattam egy kicsit a dolgokat.
Változások: Halálos rájuk a vámpír méreg, de nem öli meg őket. De ha egy vérfarkas megharap egy vámpírt, ne adj isten angyalt akkor az a lény is farkassá fog változni. Nem kell mindig farkas alakban mászkálniuk, ezért embernek kinézve élik a minden napjaikat.


Angyalok:
Olyan lények, akik ha összefognak még a vámpíroknál is veszélyesebbek. Halhatatlanok, akiken csak a sötétség gyermekei tudnak ártani.


Sötétség gyermekei más néven az Árnyak:
Nevüket tilos nyíltan kimondani ezért mindenki csak úgy hívja, hogy Ők. A bátrabbak pedig egy „becenevet” kitaláltak nekik és lassan magukat is így hívták egymás közt. Ők az uralkodó faj mind közül. Igaz legkésőbb alakultak ki de ők felelősek a békéért, ami a három másik faj közt kialakult. Senki sem szegi meg a parancsaikat és meghajolnak esetleg futva menekülnek, ha kilépnek az ég alá. Bárki, aki megakar halni elég, ha gondol rájuk és megjelenek előtte. Gyilkolási módjuk gyors és fájdalom mentes. Nem szívesen ölik meg fajtársukat de, ha nincs rá más esély, akkor akár a szüleiket is képesek megölni.
Ha egy mód van rá kerüld el őket különben meghalsz!

Prológus

Az ég egyre sötétedik. Viharfelhők gyülekeznek a magasban rosszidőket hozva az amúgy sem békés világ lakóira. Tudnál élni egy olyan világban ahol az emberek korának vége, és az irányítást átvették az addig csak képzeletben létező lények. Ha te nem is egy bátor fiatal lány igen. Szüleit elvesztette, és egyedül bolyong ebben a szörnyű világban kislányával, aki mindössze hatéves. Nincs senkije, a gyermek apját és egyben vőlegényét elvesztette mikor a kicsi két hónapos lett. Elveszve bolyong a világban ahol vámpírokkal, vérfarkasokkal, angyalokkal találkozik, bármerre csak néz. És van még egy faj ezen a világon kiknek tilos kimondani a nevét s ha valaki csak gondol rá máris utolérik a sötétség gyermekei és halállal fizet érte. Az emberek kihaltak, és ha még is akad egy, aki életben maradt azt valamelyik faj kiírtja. Elmondhatjuk az emberek ideje itt már lejárt. Jane Sunlight kiérdemelte az életben maradást a lények közt. Hogy miért és hogyan képes életben maradni egy tisztaszívű ember és a félvér lánya egy ilyen világban az kiderül, ha elolvasod a történetemet.

De vigyáz még csak ne is gondolj a sötétség gyermekeire mert ha meghallják, megtalálnak és egy óvatlan pillanatban az utolsó csepp véredet is kiszívják. Ők rosszabbak a legveszélyesebb vámpírnál és a legerősebb vérfarkasnál is!

Jasper

A nappaliba beérve leraktam a kanapéra és mielőtt magyarázkodni kezdenék megcsókoltam. Visszahúzódott az érintésemtől és elfordulva a cipőjét tanulmányozta.
- Mi a baj szerelmem? – tudom álszent dolog így viselkednem azok után, amit műveltem, de mellette minden feledésbe merül.
- Jasper kérdezni szeretnék valamit – remeget meg a hangja. Tudtam mi fog most következni, de azt reméltem, hogy nem következik el ez a pillanat.
- Nem kell semmit sem mondanod! Sajnálom, amit tettem és nem érdemlem meg, hogy valaha is megbocsáss nekem és újra kiérdemeljem a bizalmad. De azt tudnod kell, hogy soha senkit nem szerettem, szeretek ennyire, mint téged és nem is fogok! Amióta csak megláttalak első nap az iskolában onnantól kezdve eldöntöttem, hogy erőszak árán sem hagylak magadra! – Könnyek gyűltek a szemébe és valamit mondani akart, de csak szorosan átölelt.
- Fáj tudnom, hogy a szerelmem megölte az apámat… de nem haragszok rád – suttogta. Nagy kő eset le a szívemről, de nem nyugodtam meg. Mivel még mindig volt benne bizalmatlanság és félelem.

Alice

Valami belülről falt fel mikor Jasper mindent elmondott. Megölte az apámat, de nem tudok rá haragudni. Lehet, nem vagyok normális, de az a férfi amúgy sem volt már az apám. Jó az ő véréből vagyok még is csak úgy tekintettem rá, mint egy emberre, akihez nekem nincs közöm. Sok féle érzés kavargott bennem és tudtam, hogy az ölelő karok tulajdonosa jól érzi őket. Megnyugtatott és egyben megrémisztett az a tudat is, hogy nagyobb részben szerelmet éreztem.

Még jobban magához ölelt és mélyen beszívta az illatomat. Megnyugtatás kép a hátamat simogatta és a fülembe suttogót. Eltolt magától majd egy csókot, nyomot a homlokomra és felfutott az emeletre. Mire felállhattam volna a helyemről és elindultam volna utána, hogy hova ment már előttem térdelt és ugyan az az ezüst doboz volt nála, mint pár hete. Akkor nem láttam a doboz tartalmát, mert a nagy hévben megfeledkeztünk róla. Igaz akkor nem történt semmi, de addig a bizonyos tárgyig még sem jutottunk el.

A szemébe néztem és az éget a vágytól és a szerelemtől. Nagy levegőt vettem és ránéztem arra a gyönyörű ezüst gyűrűre, amin egy masni forma van és benne egy fekete kő csillogott, ahogy a lámpa fénye ráirányult.
- Ismét megkérdezném, ha nem bánod. Alice meg tudsz nekem bocsájtani mindenért… és mellettem leszel örökre, mint a feleségem?
- Örökre csak veled – csuklott el a hangom. – Én vérszomjas szőke hercegem! – Könnyezni kezdet a szemem, letérdeltem elé és hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a tárgyat, ami jelzi, hogy mi már örökre együtt leszünk.
- A herceg címet elfogadom, de megígérem, hogy a vérszomjas jelzőt soha többé nem ejted ki a szádon! – Lehelte a nyakamba majd a szemembe nézet és megcsókolt.

Valakik a közelben tapsolni kezdtek. Elszakadtunk egymástól és felnéztünk. Mindenki az egész család körül vett minket és boldog vigyor terült szét az arcokon, kivéve Rosalie-én. De még ő is megengedet magának egy halvány vigyort.
- Gratulálunk! – mind közelebb jöttek és sorban végig öleltünk mindenkit.
- Köszöntünk a családban – nyújtott át egy nyakéket Carlisle amin a család címere volt.
Nem tudtam mit mondhatnék csak megint sírni kezdtem örömömben. Azt hiszem annyi szomorúság és szenvedés után ez életem legboldogabb napja. Nem csak, hogy lett egy családom ahol szeretnek, de még az mellett lehetek örökre, akit szeretek. És itt merül fel az a kérdés vajon vámpír leszek valaha? Nem merem megkérdezni, hogy mit gondol erről, mert ismerem Bella és Edward történetét. Vagyis, hogy Edward nem akarta átváltoztatni Bellát, mert úgy gondolta a vámpír lét egy büntetés. Egészen addig, míg a kicsi Nessie meg nem született.

Egy héttel később

Kevesebb, mint két hét múlva Alice Cullen leszek. El sem tudom hinni, hogy mind ez igaz. Olyan akár egy mese ahol vannak jók és rosszak. De a végén mindig a jó győz és a mese vége happy end lesz!

„Valaki halkan nyitja a szobaajtót majd pár pillanat múlva csilingelő nevetés tölti be a szobát és egy gyönyörű fekete hajú kislány fut felém és a lábamba ütközik. Lehajolok és felemelem az ölembe a tündéri teremtményt, aki még mindig boldogan kacarászik. Az ajtó ismét nyílik és Ő lép be rajta kezében egy szőke hajú kisfiúval, zöld szemeivel álmosan néz körül a szobában és mikor meglát, a kezecskéit felém nyújtogatja. A szőke herceg mellém sétál, és egyik karjával átöleli a derekamat és a nyakamba csókol. Végig borzongok az érintésétől majd kinézve az üvegfalon meglátom a tükörképemet, ahogy boldogan mosolygunk és a kis gyerekekkel olyanok vagyunk, mint egy boldog család. De még valami szemet szúrt… mégpedig a bőröm fehérsége.”

Kapkodva faltam a levegőt mikor felébredtem és az álmomban történteken járt az eszem. Egyedül voltam a szobában és a tágas ablakon a nap első sugarai lopakodtak be, végig csiklandozva melegségével a bőrömet. Kimásztam az ágyból és a köntösömet magamra kapva léptem ki a szobából. Finom illatok járták körbe házat, amik a konyhából jöttek. Lépcső felé vettem az utat és lesétálva elém tárult egy csodálatos családi pillanat, amiben nekem sose volt részem. Emmett és Rose a kis Nessie-vel játszottak a földön a többiek pedig őket nézték mosollyal az arcukon. Jasper pont háttal volt nekem. Edward észrevett és már épp szólni akart mikor csendre intettem. Hercegem mögé osontam és egy váratlan pillanatban belepusziltam a nyakába. Összerezzent az érintésemtől és hátra fordulva az ajkaimra tapadt.
- Menjetek szobára! – szólalt meg Em. Mindenki hangos röhögésben tört ki csak mi nem nevetünk rajta.
- Alice, kedvesem örülök, hogy felébredtél – jött be a nappaliba Esme. – Kész a reggelid, nyugodtan menj és egyél valamit.
Így is tettem, hercegem kezét megfogva bementünk a konyhába és ott leültetet az egyik székre és sorban elém rakosgatta a finomabbnál finomabb reggelinek szánt ételt.

Miután teli etetett visszamentem a szobánkba és felöltöztem. Tegnap Bella a tudtomra adta, hogy egésznap az esküvőre fogunk készülni. Nem értem minek hisz még az időpont sincs kitűzve. Épp belemerültünk Jasperrel a csókolózásba mikor az ajtó kivágódott és Bella Rosalie-val karöltve jelent meg. A kezemnél fogva szakítottak ki hercegem karjai közül.
- Lányok ez már több a soknál! – nézet rájuk mérgesen.
- Segíts… - suttogtam.
- Hé, nyugalom tesó csak kicsinosítjuk az új hugicánkat – mondta Rose.
Majd kirángattak a szobából és egyenesen a fürdőbe cipeltek. De végül is hagytam, hogy egész végig úgy foglalkoznak velem, mint egy játék babával. Rosalie mutatott pár ruha tervet - amit ő maga talált ki – miközben Bella a hajamat csinálta. Igaz nem véglegesen az esküvőre készültem, de úgy éreztem magam. A végeredmény előtt hányinger fogott el és még szerencse, hogy a fürdőbe voltunk különben nem jutottam volna el idáig.
Valaki hátra fogta a hajamat, míg én kiadtam magamból a reggelit. Nem volt szép látvány és a könnyek is előbújtak a rejtekhelyükről. Jaspert akartam abba a pillanatban és kívánságom meghallgatásra került, mert a hideg erős karok fogtak magukhoz.

Nagy nehezen meg tudtam nyugtatni magamat de Jasper nélkül nem sikerült volna. Alaposan megmostam a fogamat és jobbnak látták, ha ma már nem csinálok, semmit csak pihenek. Mikor egyedül voltam csak az álmomon gondolkoztam. Hogy vajon mit jelenthet és ki az a két gyönyörű gyermek. Gondolkozás közben lementem a konyhába valami ennivaló után nézni. De pechemre összefutottam Edwarddal.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte rosszallóan.
- Csak enni…
- Szó sem lehet róla most jött ki belőled az étel és máris enni akarsz?!
- De éhes vagyok – mondtam úgy, mint egy öt éves kislány.
- Carlisle mindjárt haza jön és megvizsgál. Addig bírd ki, ha Jasper megtudja, hogy hagytalak felkelni az ágyból, leveri rajtam – felnevettem ezen hisz tudom csak viccelt. De mikor nem nevetett velem én is abba hagytam és lesütöttem a szemem. Visszacammogtam a szobánkba, de megint elkapott a rosszul lét. Időben értem ki a WC-hez. Hercegem megint ott volt mellettem és nyugalmat sugárzott felém, de hasztalanul.

Egészen addig, míg a családfő haza nem ért a nappaliban lévő kanapén feküdtem, mikor nem a mellékhelységben töltöttem az időmet vagy azzal, hogy minél több kaját tuszkoljak magamba. Volt még egy nagyon különös dolog ez alatt az idő alatt. Újra előre láttam, hogy mi fog történi. Mármint csak apróságokat, hogy láttam mikor lépbe a bejárati ajtón Jacob, hogy magával vigye Nessiet és ehhez hasonlókat. Nem akartam szólni erről senkinek sem, de Edward így is láthatta. És egész végig a hátam mögött suttogtak vámpír gyorsasággal, hogy ne halljam meg. De szerencsére egy két szót azért sikerült elcsípnem. Mindig én voltam a téma és valami Bellával és Renesmee-vel kapcsolatos dologról beszéltek és félvérekről. Meg valami Volturiról, akikről eddig is csak néha-néha hallottam, hogy beszélnek.

Minden félelmem és aggódásom előjött mikor Carlisle autójának a motorzúgását meghallottam.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – fogta meg a kezemet Jasper.
Még sem tudtam nem aggódni. A garázs felől jött fel a házban kezébe az orvosi táskájával.
- Sziasztok. Alice nyugalom csak egy egyszerű vizsgálat lesz – mondta.
Jasper nem hagyta, hogy a saját lábamon menjek Carlisle után ezért az ölébe fogott és úgy mentünk fel a legfelső emeletre.

Ott Carlisle régi dolgozó szobájába mentünk, ami most úgy nézet ki, mint egy vizsgáló. Ha jól tudom, akkor Bella miatt lett létrehozva anno. Jazz mondott valamit az apjának mire ő csak bólintott. Először egyszerű vizsgálatnak tűnt, de mikor a sarokban álló ultrahang gépet mellém tolta akkor megijedtem.
- Ez minek? – böktem a gépre.
- Csak sima vizsgálat ne aggódj. – Ismét nem nyugodtam meg, de hagytam, hogy azt a furcsa zselé félét rákenje a hasamra. Becsuktam a szemem és a lepedőt markolva vártam, hogy vége legyen. Carlisle mind végig hümmögött miközben a monitort nézte és a hasamon húzogatta azt a kis fejet. Kizártam mindent és csak az álmon járt az eszem, csak akkor tértem magamhoz mikor letörölte a hasamról a zselészerűséget.
- Mi az? Mit találtál? – kérdeztem aggódó hangon mivel semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán és Jasper is kérdőn nézet rá.
- Hát van egy jó és egy rossz hírem – felelte végül.
- A rosszat mond előbb – csúszott ki belőlem. Ha valami bajom van, akkor azt jobb előbb megtudni.
- Igaz még nincs végleges időpont, de el kell halasztani az esküvőt – itt már sejtelmesen mosolygott. Jasperre néztem, aki mellettem állt és egyik kezével átkarolva a hátamat simogatta és közben ő róla is a boldogság sütkérezett. Nem értettem minek örülnek ennyire. Meg mi az, hogy elmarad az esküvő. Talán azért, ilyen boldogok mivel meghalok, és végre nem leszek a nyakukon? Nem az nem lehet! – estem pánikba.
- És mi a jó hír? – remélem ez legalább valami pozitív dolog.
- Gratulálok kismama!

A „kismama” szónál leblokkoltam és csak magam elé meredtem. Ránéztem az előttem lévő boldog hercegemre, akivel most madarat lehetett volna fogatni és még jobban kétségbe estem. Én, mint anyuka? Egy gyermek édesanyja. Szokatlan és fura érzés hát még belegondolni, de ahányszor kimondom magamba egyre jobban tetszik az ötlet. Most, hogy belegondolok ezért volt az a furcsa és gyönyörű álom rólam és Jasperről no meg a gyerekekről. Mikor újra felnéztem már az egész család a szobában nyomorgott és minden egyes arcon ott voltak az öröm jelei. Elmosolyodtam én is, de legbelül mégis tartottam valamitől, de nem tudom, hogy mitől esetleg kitől…


The End

Alice

Egész éjjel forgolódtam és azon járt az eszem, hogy vajon mit fog csinálni a családom, ha meglát. Igen már ők a családom. Hiába vannak rendes szüleim és jó húgom, ha van egy hét amikor mindenkivel találkozok. Mióta anya kijelentette, hogy nem kér az életemből és csak egy levelet hagyott maga után, az életem rendesen megváltozott. Örülök is neki, mivel így rendesen megismertem Jaspert és a sok jó, ami történt velünk, senki se veheti el tőlem. De itt van Nicolas… a szíve miatt mindent elkövetett, hogy az övé legyek és én annyi fájdalom után is megbocsátottam neki. Tudom, hogy helyesen cselekszem, vagyis remélem, hogy így van. De ami megtörtént, az megtörtént. Megcsaltam Jaspert, hogy ne okozzak fájdalmat Nicknek és most a szívem miatt megbántom, hogy az igazi szerelmemmel legyek. Mégis, hogy lehetem ennyire idióta, azt mondtam Nicolasnak, hogy szeretem. És igaz vagy nem, nem bántam meg semmit. Furcsa belegondolni, hogy három hét telt el úgy, hogy minden megváltozott főleg én.

Úgy látszik időközben elaludtam, mivel most vakítóan süt át a koszos ablaküvegeken a napfény.
- Szia – köszönt halkan Nicolas a falnak dőlve.
Nem néztem rá, de így is éreztem, hogy megint elsírom magam. Ellökte magát a faltól és közeledett felém, az ágy besüllyedt, mikor leült velem szemben. Felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, de nem azt látta, amit várt. Barna szemei kikerekedtek és szólásra nyitotta a száját, de inkább letörölte az útnak induló könnyeimet és magához vont. Belefúrtam a fejemet a mellkasába és harcoltam a sós vízcseppek ellen, amik az arcomat égették.
- Sss. Nyugalom, most már minden rendben lesz! – Simogatta a hátamat nyugtatásként. Még jobban megöleltem és a könnyeim kis idő után elapadtak. Olyan, mintha valaki kedve szerint nyitja és zárja el a csapot.

- Kész vagy? – kérdezte már az erdő fellé haladva.
Szörnyű emlékek jutottak hirtelen eszembe, ahogy körbe néztem az ijesztő tisztáson. Csak bólintottam, majd Nicolas rázkódni kezdett, és egy bronzbarna bundájú farkas állt előttem. Valahogy fölmásztam a hátára és, miután erősen megkapaszkodtam a szőrében, nekiiramodott és a tappancsai végigsöpörtek az erdő aljnövényzetén. Nem néztem merre megyünk, mert ismét a szemeimből kifolyó folyadékkal voltam elfoglalva és a gyorsaság miatt a szél is csípte az arcomat.

Nick megállt és felnéztem miért nem fut tovább. Ekkor láttam, hogy „otthon” vagyok. Én kértem, hogy előbb idejöjjünk, mert akármennyire is nem szívlelem apámat, most már biztos ő is aggódik értem. Lemásztam a hátáról és berohantam a bejárati ajtón. A földszinti fürdőből kivittem Nicolasnak egy törülközőt, hogy be tudjon jönni a lakásba. Elfordultam, míg átváltozott és maga köré tekerte az anyagot, majd együtt felmentünk apám hálószobájába valami ruha után nézve. Az egész ház csöndes volt. A lépcső közepén egy véres papír pihent a fa deszkán. Megrémültem és Nick kezét szorosan megszorítottam, miközben felemeltem.

- Nem… ez nem lehet! Ilyen nincs… ez csak egy rossz álom! – hajtogattam egyfolytában. A papír kicsúszott az ujjaim között és leestem a lépcsőre. Nem sírtam, mert egyszerűen most nem jöttek a boldogító, megnyugvást hozó könnyek. Csak pislogtam és a levél tartalmát ismételtem újra és újra. Nicolas nem értette mi történt, ezért elengedve a kezemet a papír után kapott és hangosan olvasni kezdett.
- Alice! Nincs mentségem az ellen, amit tettem… és ha nem is hiszel nekem, de mindezt érted tettem! Szeret és ölel: A te vérszomjas szőke herceged! – Vele együtt suttogtam a szavakat és közben azon gondolkoztam, hogy „Miért?”. Ő tette, akiben a legjobban megbíztam. Akit szeretek és szeretni is fogok, mégis megölte az apámat. Igen biztos, hogy ez történt, mert már mikor ide értünk akkor is furcsa érzésem volt, hát most beigazolódott.

Szirénák hangjaira lettünk figyelmesek, miközben némán, mozdulatlanul ültünk a lépcsőn. Nem tudtam felállni és benézni a szobájába. Nicolas felállt, majd a térdem alatt és a hátamnál megfogva a hátsó ajtó felé indult.
- Nincs itt semmi keresni valónk – suttogta és egy csókot, nyomott a hajamra.
- Szorosan hozzábújtam és megpróbáltam elfelejteni mindent. Megállt, mikor már messze voltunk a háztól és talpra állított, nekem adta a hátizsákot, amiben néhány fontosabb dolog volt, majd átváltozott farkassá, hogy könnyebben tudjunk haladni. Ismét felmásztam a hátára és rádőltem, becsuktam a szememet és hagytam, hogy a szél kicsípje az arcomat. Elszundíthattam, mert mikor feleszméltem egy fának neki dőlve ültem és Nicolas még mindig farkas alakban állt előttem, védelmezően és fogait kivillantva morgott valakire, vagy inkább valakikre. Felálltam és körbenéztem. Mindenki itt volt és körülvettek minket. Cullenék és a vérfarkasok támadó állásban voltak és mind Nicolasra néztek gyűlölködő tekintettel. Eléálltam és védelmezően kitártam a karjaimat, hogy senki ne támadja meg. De amikor újra végignéztem a Cullen családon, megláttam pont előttem Őt. Pislogtam párat, majd elkezdtem futni felé. Futás közben lassulni kezdtem és mielőtt neki vágódtam volna, megálltam. Lehajtottam a fejemet és a könnyeim ismét folyni kezdtek. Éreztem hideg ujjait, amint az államnál fogva felemeli a fejemet, hogy szemembe tudjon nézni. Szemei barnák voltak és sajnálat, fájdalmat, szerelmet, aggódást láttam bennük.
- Sajnálom… - mondta ki alig halhatóan, de én mégis hallottam. Csak álltunk mozdulatlanul és egymás tekintetéből próbáltuk kiolvasni a válaszokat.

Jasper

Itt van, visszatért és újra látom. Még gyönyörűbb, mint emlékezeteimben. Csak nézzük egymást és én próbálom elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Óvatosan végig húzom az ujjaimat a karján felfelé, majd finom puha bőréhez ér hideg kezem és megint valahol egy másik világban találom magam. Ahol csak ő létezik és én. Senki sincs körülöttünk csak mi vagyunk. A sötétségben újra felragyogtak a csillagok és az Angyalok is visszakapták a legbecsesebb tulajdonukat. Magamhoz öleltem és mélyen beszívtam édes illatát. Az illúzió szertefoszlott és újra a szörnyű valóságban voltunk. Nicolas már emberi formában és egy nadrágban, hozzá volt kötözve egy fához és a többi quileute is visszaváltozott.
- Én… - Kedvesem valamit mondani akart, de mielőtt újra elveszíteném, ami be fog következni, meg kell csókolnom. Lassan közeledtem felé és, mintha egy törékeny porcelán babához érnék, gyengéden hozzáérintettem ajkaihoz a sajátomat. Habozott egy pillanatig, majd vissza akart csókolni, de elléptem tőle, mert vérének mámorító illata égetni kezdte a torkomat.

A lányok odajöttek hozzánk és arrébb vitték Alice-t, míg Nicolas bűnhődik tetteiért. Közelebb mentem a korcshoz és sajnálattal néztem rá. Nem azért sajnálom, mert amit most fog átélni azt nem kívánnám senkinek. Hanem, mert éreztem rajta, ahogy szerelmemen is, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátok. Ráadásul Alice-ben gyűlöletet is véltem felfedezni, ami csak nekem szólhatott. Mielőtt megszólalhattam volna, Edward lépet mellém és elmondta mit olvasott ki Nicolas és szerelmem gondolataiból. Csodálkozva néztem rá és az arcom eltorzult a hallottak alapján.
- Nem öllek meg, és Alice kedvéért szabadon elmehetsz. Bármikor meglátogathatod őt, de meg kell értened, te itt már csak egy bűnöző vagy, aki kegyelmet kapott a múltja és az érzései miatt! – Szemei kikerekedtek és értetlenül nézett rám. Azt várta, hogy könnyűszerrel kiontom a vérét, vagy egyszerűen csak beleharapok. De nem vagyok képes arra, hogy Angyalom még egy szívéhez közelálló személyt veszítsen el énmiattam. Így is kárhozatra jutok, és nem fogom megérdemelni a bocsánatkérését, de mielőtt örökre elhagy, meg kell tudnia, miért is tettem meg.

A fiút elengedték és egyből Alice-hez futott. A lányok meg akarták akadályozni, hogy a közelébe menjen, de egy bólintás után félreálltak az útjából. Habozás nélkül magához szorította a halott szívem legdrágább kincsét és mocskos száját azokhoz az ajkakhoz érintette, amelyekhez nem is oly rég még én érhettem. El kellett fordulnom, különben megszegve előbb tett döntésemet, darabokra téptem volna.
- Ne hagyj el! – kérte halk bársonyos hangján Alice.
- Muszáj elmennem, de ígérem, még találkozunk! – súgta nyálas hangon a fülébe. Utoljára még szorosan magához ölelte, majd egy hálás pillantást intézett felém és beljebb sétálva a fák sűrűjébe, pár perc múlva fájdalmasan felvonyított, majd remélhetőleg örökre eltűnt. Féltékeny voltam rá és az is leszek. Én soha nem érhetek hozzá Alice-hez úgy, mint ő. Mert egy óvatlan pillanatban megölhetem. Nincs biztonságban mellettem, de most már, ha akarná, se tudnám elengedni. Pedig el kell, mert nem bocsájthat meg azok után, amit az apjával műveltem.

- Ideje haza mennünk – javasolta Edward.
Egy csókot nyomtam Angyalom könnyáztatta arcára és ölembe fogva, futni kezdtem vele hazáig. Út közben egymás szemébe néztünk. Így is jól tudtam haladni, hogy nem figyeltem az útra és legalább még utoljára emlékezetembe véshettem a szépségét.

(írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)

Jasper

Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Meg álltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.

Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehetem és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De még is, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.

Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.

***

- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyan azt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet, és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is megtudom védeni nem kell mellém állni amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult fel felé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utána ment.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyan úgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért bele kevertem őket a vitába főleg anyámat de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézet rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd oda ment feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.

Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.

- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.

Carlisle

- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom mielőtt bármit, csinálna!
- Vigyázatok Esmere! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedet, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.

Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.

Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézet rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam összevissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézet rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.

Jasper

Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az észszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretett mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből – még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.

Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és haza indult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordult ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.

De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.

Jasper

Még egy levél érkezet Alice-től. Nem akartam egyedül kinyitni túlságosan fájna, ha amúgy is összetört szívem most porrá zúzná ez a levél. Megkértem a többieket, hogy nyissák ki előbb, és valamelyikük olvassa fel hangosan. Edwardra jutott a feladat. Lassan felolvasta a papírra írt szavakat és ilyen lassan is jutott el a tudatomig, hogy Alice-szel biztos történt valami. A tény, hogy Lionel - az idegen vámpír, akivel találkoztam – is ott van még jobban megrémisztett.
- Jasper, mit tegyünk? – kérdezte Carlisle.
- Elmegyek a találkozó helyre, még pedig egyedül! – döntöttem el.
- Ne csináld ezt fiam. Őrültség lenne egyedül menned, biztos egy csapda – próbált győzködni.
- Nem érdekel! Alice bajban van, nem ülhetek itthon öl betett kézzel várva, hátha egyszer kicsapódik az ajtó és belép rajta Alice nevetve. Te sem várhatod el tőlem, hogy ezt tegyem – vágtam vissza ingerülten.

Felrohantam a szobámban, hogy kitaláljak valami tervet, miként hozhatnám haza Alice-t. Emmett kopogott az ajtón majd mikor nem feleltem semmit belépet.
- Öcskös, Carlise csak jót akar – ült le az ágyra velem szemben.
- Tudom, de értsétek meg… nélküle nem tudok élni – temetem az arcomat a kezeim közé.
- Akkor te is értsd meg, hogy nekünk is hiányzik, és vissza akarjuk hozni.
- Nem keverhetlek bele titeket.
- Már benne vagyunk. Egy családtagunk bajban van, ez mindenkire tartozik már. Nem csak rád – szorította meg a vállam mikor odaért mellém.
- Jazz gyere menjünk le! És találjunk ki valamit, hogyan menthetnénk meg az új hugicánkat – húzott fel a fotelből.

Mindenki az étkezőbe volt a saját helyén. Carlise az asztalfőnél, baloldalán Esme ül és két üres szék volt – ami a mi helyünk – míg jobboldalán Edward, Bella és Nessie foglalt helyet. Rosalie az asztal másik végénél dőlt neki a falnak keresztbe tett kézzel.
- Mi a baja? – súgtam oda Emmettnek amilyen halkan, csak tudtam.
- Rám van megsértődve, nem mentem el vele vásárolni – fintorgott el az arca.
Hangosan felnevettem, ahogy elképzeltem Emmettet amint végigjárja egy bevásárló központ összes butikját. Edward is felnevetett a képzeletemre és együtt nevettünk. Igaz nem szívből jövő volt de legalább láttam a többieken, hogy örülnek, hogy újra nevetek.
- Na akkor beszéljük, meg mit tegyünk az üggyel kapcsolatban? – kezdet neki Carlisle.
- Nem kell semmit megbeszélnünk! Én elmegyek egyedül a találkozóra és ti meg itthon maradtok!
- Jasper gondolj ránk is, bármi történhet veled. Nem élnénk túl, ha bajod esne – nézet rám könyörgő szemekkel anyám.

Nem tudtam, nem akartam a szemébe nézni, mert akkor elvetve minden tervemet engednék nekik. De nem tehetem ezt, muszáj megmentenem az Angyalok hercegnőjét. Nélküle az angyalok se ugyan azok, mint régen. Kinéztem az ablakon, oda kint már javában sötétedet. Mit számít már a sötétség? A lelkem úgy sem változik már meg…
- Jasper bácsi kérlek, maradj! – jött oda hozzám Nessie és szorította meg a kezem.
Leguggoltam mellé és hagytam, hogy megérintése az arcomat. Az étkező kiürült és most az udvaron voltunk. Valaki az erdő szélén rejtőzőt a fák között. Nem láttam ki az, de mikor előjött a helyéről akkor megismertem a személyt. Nicolas volt az és Seth-tel körülbelül egy idős fiú sétált mögötte. Nicolas felugrott a szobánk erkélyére farkasként és betörve az üveget rontott be. Majd Alice-szel a kezében jött ki a házból és futott vissza az erdőbe.
- Köszönöm, hogy megmutattad ezt kicsim – öleltem meg gyengéden.
- Igaz ez? – fordultam immár Edward felé.
- Sajnos igen – hajtotta le a fejét szomorúan.
- Akkor ez már nem csak ránk tartozik – sóhajtottam.
- Végre, hogy rájöttél fiam, Nicolas még valakit belekevert, ezért muszáj lesz lemennünk, La Push-ba, hogy kiderítsük ki tűnt el mostanában. – szólt fel Carlisle.


Alice

Mikor felébredtem mindenem sajgót és nem tudtam elfordítani a fejem.
- Hé-hé nyugalom hercegnő – fogott meg Nick, hogy ülő helyzetbe tudjon helyezni. Furcsálltam, hogy kedves velem azok után, ahogy viselkedet velem.
- Miért vagy ilyen kedves velem? - kérdeztem félve. Nem akartam, hogy megüssön esetleg valami rosszabbat, tegyen velem.
- Már nem is lehetek kedves azzal, akit szeretek? – húzta fel a szemöldökét.
- De… de csak… - kész ennyi volt eltörött a mécses. Sírtam, zokogtam semmi, sem hozhatja vissza a kedvemet. Tessék nézd, meg mit tettél velem Nicolas én, szerettelek és még vele is haragban voltam miattad. De te így hálálod meg ennyi volt, nem érdekel most, már ha meghalok.
- Sss… ne sírj!
Ellöktem magamtól és amilyen kicsire, csak tudtam, összezsugorodtam. Nem akarom, hogy hozzám érjen! Nem akarom, hogy itt legyen… én se akarok itt lenni. Jasper szerelmem siess… - álomba sírtam magam.

- Kicsim gyere, indulunk! – szólt Bella a kislányának az ajtóból.
- Nem! – játszott tovább Emmettel.
- Renesmee nem érünk rá játszani – vette fel a szigorú anyai álarcot Bella.
- Nem!
- Ha nem, hát nem. Menjünk Alice, ketten megyünk csak le, La Push-ba – Bella tudja, hogyan vegye rá valamire a lányát. Nessie egyedül hagyva szegény Emmettet rohant elénk boldogan.
- Anyaaa, miért nem mondtad, hogy Jake-hez megyünk? – ez a kislány mindenre képes.
- Mi az még is jössz?
- Igen, igen, igen, igen! – futott ki a garázsba.
- Nessie és velem mi lesz? – kiabált neki Emmett.
- Bocs, Emmett bácsi de most nem érek rá – mi csak nevetünk rajta.
Edward jött le az emeletről és egy csókot adott felesége arcára.
- Vigyázatok magatokra.
- Mint ha nem jönnél utánunk – húzta fel a szemöldökét Bella és mosolygott hozzá.
- Tudod, csak ellenőrzés – mentegetőzőt Edward.
Még utoljára megbeszéltek mindent majd végre elindultunk mi is a garázs felé. Úgy beszéltek, mint mikor két szerelmes egy évre elbúcsúzik egymástól. Megmosolyogtam őket és eszembe jutott vajon mi is ilyenek, leszünk Jasperrel mikor vámpír, leszek.
- Melyikkel megyünk? – kérdeztem Bellatól a sok autó előtt állva.
- A Volvo-val.
- Hogy-hogy nem a tiéddel?
- Egy Ferrarival akarsz végig száguldozni az erdős úton?
- Ott a pont – nevettem el magam.
Nessie már az ezüst Volvo hátsó ülésén ült és várta mikor indulunk már. Lassan mi is beszálltunk majd elindultunk az indián rezervátum felé.

- Ébredj, indulunk – rázott fel Lionel.
Pár pislogás után kérdőn néztem rá. Mit akar tőlem egy vámpír és miért ébresztett fel, amikor kint még sötét van.
- Siess már, nem érünk rá vacakolni – dobta oda a ruhákat az egyetlen szekrényből a szobában.
Nem értettem mit akar, de egy vámpírral veszekedésbe keveredni nem a kedvenc időtöltésem volt. Felvettem a ruhákat, amiket kaptam és öltözködés közben vettem észre, hogy a csuklóim be vannak kötözve.
- Gyere! – Lionel megragadott a karomnál fogva és húzni kezdet kifelé.
A lábaimat nem tudtam mozdítani annyira, elgémberedtek, és könnyezni kezdtem a fájdalomtól, amit a hasamban éreztem. Nem volt időm megfigyelni hol is vagyok, mert amint kiértünk az épületből a férfi a vállára dobot és futni kezdet velem.

- Készen állsz? – nézet rám vigyorogva Jasper. Rá tudtam venni végre, hogy mutassa meg milyen is az ő szemükben a világ, futás közben.
- Azt hiszem-, kinyújtotta a karját, hogy könnyebben fel tudjak mászni a hátára. A lábaimat átkulcsoltam a dereka előtt és a kezeimmel szorosan öleltem a nyakát. Úgy lőtt ki, mint egy rakéta és szélsebesen futni kezdet a fák között. Fejemet oldalra fordítva lapockáján pihentettem és így néztem a tájat, ami egy narancssárga csíkká mosódót össze mikor az erdő szélén a tengerpart közelében. Gyönyörű látványt nyújtott és csodáltam a fényeket, de fáradtságom győzedelmeskedve rajtam álomba szenderültem. Mikor felébredtem még mindig a parton voltam de most szerelmem védő kajai közt feküdtem.
- Szia – vigyorgott szerelmem.
- Szia – megtöröltem a szemem, egy hatalmasat ásítottam majd egy apró csókot nyomtam ajkára.
- Gondolkoztam… - elakadt a hangja és én megrémültem. – Gondolkoztam, mégpedig rajtunk. És, hogy a többiek mit mondtak mielőtt eljöttünk. – Értetlenül néztem rá, de nem akartam a szavába vágni.
- Szeretlek, és nem tudnék élni azzal a tudattal, hogy nem vagy már mellettem, kérlek, kezdjük újra az egészet és felejtsünk el minden rosszat, ami csak történt – nézet komolyan a szemembe. Felültem és felé fordulva megcsókoltam.
- Én is szeretlek, és el akarok minden rosszat felejteni – visszacsókolt.
Szenvedélyes csókolózásban törtünk ki, csodálatos pillanat volt és újra belé szerettem. Az én egyetlen hercegembe. Fázni kezdtem ezért jobbnak, láttuk, ha visszamegyünk a házba. Most nem a hátán utaztam, hanem a karjai közt. Útközben ismét elszundítottam és csak másnap reggel ébredtem fel.

- Nem futhatsz el előlem te undorító vérszívó! – hallottam Nick kiabálását távolról.
Lionel levett a válláról és következő pillanatban éles fájdalmat éreztem a gerincemnél. Egy fa törzsének csapódtam neki és a fájdalom egyre erősödött. A fekete nyugodtság egyre jobban körbe kerített. De én küzdöttem ellene, nem akarok elájulni az senkinek nem lenne jó főleg nekem nem. A látásom kezdet elhomályosodni de minden erőmet összeszedve harcoltam az ájulás ellen. Nicolas farkas alakjában jelent meg és támadott rá a vámpírra. Lionel nem hagyva magát belerúgott a farkas oldalába és az, fájdalmasan vonyított fel. Összeszorult a szívem a hangjára. Becsuktam a szemem és csak a hangokra figyeltem. Még néhányszor felvonyított Nicolas mikor egy fához csapta a vámpír és a fa kettétört alatta. Majd hangos morgás hallatszott és egy utolsó kiáltás de ezt már csak halkan hallottam, mert a sötétség győzött felettem.

- Bocsáss meg mindenért, amit tettem… kérlek, bocsáss meg és ébredj fel!
Hallottam, hogy valaki beszél valakihez. De a hangját nem ismertem fel az illetőnek. Hol lehetek? És mit keresek itt? Olyan sötét van, de még sem félek. Mi ez a hely és ki vagyok én? Nem élhetek, hisz nem tudok beszélni és a szemeim se nyílnak ki. Már ha nekem van olyanom, hogy szemem. De még is itt vagyok, mivel gondolkozok, vagy lehet nem is, gondolkozok csak valaki, írja helyettem a gondolataimat, amiről én azt hiszem, hogy a sajátjaim?
- Sajnálom Alice… annyira sajnálom – milyen szép név. Vajon kié lehet? Talán az enyém, de nem hisz akkor nem lennék, itt ahol most vagyok.
Villámcsapásként jöttek vissza az emlékeim. Jasper, Cullenék, a kisbabám, leánykérés, Jasper, Nicolas, Jasper, elraboltak, Nicolas, Jasper… Nicolas… Kinyitottam a szemem és Nick nézet vissza rám piros szemekkel és meggyötört arccal.
- Oh, Alice annyira sajnálok mindent. Nem tudom, mi üthetett belém, mikor elhoztalak tőle. Meg tudsz valaha bocsátani nekem minden bűnömért? – szemében sajnálatot és bűntudatott láttam. A szívem ketté tört volna, ha még tovább kell nézem, ahogy szenved.
- Tudom, hogy megbántál mindent és persze, hogy megbocsátok Nick! – valami érzés tört fel bennem és megcsókoltam.
Meglepődött egy pillanatra de aztán visszacsókolt. A vágy magával kerített és falni kezdtem az ajkait. De a könnyeim közben önálló éltre keltek és forrásként kitörve folyni kezdtek.
- Hé, nyugi – tolt el magától. – Ne sírj!
- De-de egy szörnyeteg vagyok – zokogtam fel hangosan.
Nem szólt semmit csak magához ölelt és hagyta, hogy kisírjam magam. Éreztem rajta, hogy a bűntudata sose fog elmúlni és örökidőkig marcangolni fogja magát mind, azért amit tett.

Kis idő múlva végre megnyugodtam és eleresztettem Nicolast. A fájdalom a szemeiből még most sem tűnt el de megpróbált mosolyogni, hogy jobb kedvre derítsen.
- Én tényleg nagyon sajnálok mindent, és holnap visszaviszlek a vérszívókhoz és megkérem őket, hogy öljenek meg! – pofon vágtam, és mérgesen néztem rá.
- Ne hogy meg merd próbálni, mert akkor én öllek meg! Még is, hogy gondoltad, hogy hagyni fogom? – újra könnyek szöktek a szemembe.
- De hiszen… - ráraktam az ujjamat a szájára és megöleltem.
- Szeretlek – egy szó de még is egy életeket változtat meg. Ez a szó többet ér mindennél. Egy szó ami magába foglalja mit is érzek most Nicolas iránt.
Örültem, mert végre itt a vége minden rossznak és holnaptól hercegem karjai közt lehetek újra. De fájt a szívem, mert Nicolast is ugyan úgy szerettem de még is az első, aki minden szeretettemet és bizalmamat kiérdemelte az, az én szőke hercegem. És a bronzvörös farkasomat meg el kell engednem örökre. Így lesz mindenkinek a legjobb.
Igaz ekkor még nem is sejtettem, hogy ami otthon rám vár sokkal rosszabb lesz minden kínnál és fájdalomnál. És a bizalmam egy részét valaki el fogja veszteni.

Alice

Az álom magával ragadott és nem tudom mikor ébredtem fel. Már ha persze felébredtem, mert még mindig meg voltam kötözve de most egy ágyhoz bilincselve feküdtem egy koszos, mocskos ágyon. Az orromig se láttam el olyan sötétség kerített körbe. Megint fáradtnak éreztem magam, míg le nem csukódtak a szemeim…

(írói megjegy.: a történet folytatódik ott ahol a 9. fejezetnél abba hagytam, de úgy, mintha Alice újra álmodná az egészet ezért természetesen az ő szemszögéből, lesznek most a részek. )

Gyönyörű éjszakának indult és az is lett volna. Igaz ártatlanságomat már nem nyújthattam szerelmemnek, mivel azt egy másik számomra fontos személy elvette és ezzel együtt a szívem egyik részét összetörte. De mérhetetlen szerelmemet és szeretettemet nem tudta magáévá tenni ezért is van az, hogy akaratom ellenére is de élveztem az együttlétet Nicolas-szal. Most pedig ez miatt ülök az ágy legtávolabbik zugában, és átkarolva térdeimet zokogok, mint egy kis gyerek a játéka iránt. Igen a játékom után sírok, az egyetlen barátomért, akinek mindent elmondhattam. Azért az emberért, aki saját magamnál is jobban ismert, azért akiért ha bármennyire is próbálkozok szívem, kettéhasad, ha nem lehetek mellette. Ha nem érezhetem az illatát, az érintését… Nicolasért. És most már Jasper miatt is. Megbántottam és összetörtem immár újra halott szívét.
- Bo-bocsáss meg – csuklott meg a hangom.
De szerelmem ugyan úgy mozdulatlanul állt az ablak előtt kémlelve a messzi távolt. Újabb egy óra telt el teljes csöndben a könnyeim folyása kezdet csillapodni és így én is megnyugodtam. Tudtam ez most nem Jasper műve, mert nem kell ahhoz rám nézni-e, hogy ne tudnám, most kavarognak benne az érzések és az indulatok.
- Jasper szólalj meg végre.
- Mit mondhatnék, mikor átvertél és hazudtál nekem?
- De én sosem hazudtam… neked nem – halkult el a hangom és könnyeim újra folyni kezdtek.
- Ha nekem nem akkor még is kinek? Mire volt jó ez az egész? Miért hitetetted el velem, hogy szeretsz, amikor az a korcs is fontosabb számodra, mint én – fordult meg, s szemei arany barnáról feketére változtak.
- Ez nem igaz, Nicolas csak a barátom. Ő nem jelent nekem semmit. Kérlek Jasper bocsáss meg mind, azért amit elkövettem ellened. – Nem mondott semmit, ugyan úgy az ablak mellett állt és engem nézet. A csend újra ellepte a szobát és könnyeim is elapadtak. Nem tudom mennyi idő telt el, így de egyszer csak kicsapódót az ajtó és Bella rontott be. Zaklatott volt és morogva nézet Jasperre.
- Jasper Hale még is mikor adott neked okot Alice arra, hogy ne higgy neki? Nem érdekelsz te se és a bátyád se de, ne merd megbántani ezt a lányt, különben nem állók jót magamért!
- Nyugalom Bella, nem tudod, miről van szó – felelte közömbösen.
- De igenis nagyon jól tudom. Ha elfelejtetted volna, akkor a férjem gondolatolvasó pluszba még mi sem vagyunk süketek! Mindent kristály tisztán hallottunk és nem hiszem, hogy Alice azért sír, mert az apja haza akarja vitetni.
- Bella ne avatkozz be, és a többiek is maradjanak ki. Ez csak rám és Alice-re tartozik.
Nem hallgattam a veszekedésüket tovább. A kezeimet a fülemre raktam és egy régi dalt, kezdtem dúdolni. Amit mindig Cinthyával énekeltünk közösen mikor még kicsik voltunk és anyuék veszekedtek. Ez mindig segített megnyugodni akkor, ha számomra két fontos személy veszekedet.
A hangjuk egyre jobban halkult és a látásom is elhomályosodott.

Majd újra ébren voltam. Semmi sem változott ugyan úgy kibilincselve feküdtem egy ágyon. Lépteket hallottam közeledni és megpróbáltam szabályosan venni a levegőt. Észre se vettem, hogy kiizzadtam és szinte faltam az oxigént. Összeszorítottam a szemhéjamat és vártam, hogy mi fog történi. Kulcsok ütköztek egymásnak majd a kezeim szabadok lettek. A szememet még mindig nem nyitottam ki. Nem mertem, féltem, hogy amit látni fogok az nem lesz jó.

Durr… csattanás… ég az arcom. Mi volt ez? Valaki megütött, de ki? Az ágy besüllyedt mellettem majd egy erős kéz megragadta a jobb kezem és maga felé rántotta. Újabb zörgések, de most olyan, mint aki egy táskába kutat valami után. Egy vattaszerűség ért a bőrömhöz - a könyökhajlatomhoz – amit valami erős szagú csípős folyadékba mártogattak bele. Egy spriccelés mintha egy injekciós tű lett volna, egy szúrás és újra elsötétült minden.

Az emlékezés álomformájában ismét magával ragadott. De nem ott folytatódót ahol abba maradt. Most Cullenék konyhájában voltam és épp Esme készített nekem valami ennivalót. Hozzám beszélt, a szája mozgott és más nem tartózkodott itt de hangokat még sem hallottam. Kiáltani akartam, hogy kijátszik velem. Nem akarom újra élni mind azt, ami megtörtént már egyszer de még is a várt ébredés nem jött el és én is önmagam lettem. Már ha mondhatja ezt olyas valaki, aki még csak nem is létezik csak a gondolkodásra képes. Ismét részese lettem a fél évvel ezelőtti Alice-nek.

- Kedvesem egyél, hosszú lesz a mai nap! – Esme könyörgő szemekkel nézet rám, mikor csak tologattam az ételt a tányéron.
Igaza van Esmenek, de egy falat se megy le a torkomon. A napok teltek és én ezzel együtt egyre rosszabbul éreztem magam. Senki se tudta mi lehet a bajom és a furcsa látomások is gyakrabban jelentkeztek. Mint például, előre láttam, hogy egy fel nem tett kérdésre ki hogyan fog válaszolni. Ijesztő volt és kezdtem megőrülni.
- Jasper még mindig nem ért haza? – kérdeztem miután nagy, nehezen lenyomtam a torkomon az ételt.
Bella rohant be a konyhába majd mellém érve megpördített a széken az ajtó felé. Ott állt Ő teljes valójában. A szemei a barna legvilágosabb színében ragyogtak, haja kócos volt és ingje is néhol elszakadt de még így is úgy nézet ki, mint egy szőke herceg. Az én szőke hercegem.

Éles fájdalom nyílalt a hasamban, elvesztettem az egyensúlyom és leestem a székről. Nem tudom, mi történik velem, csak azt éreztem, hogy valami belülről fal fel. Kiabáltam amennyire csak tudtam és a hasamat szorítottam, de a fájdalom egyre erősebb lett.
- Carlisle csinálj már valamit! – hallottam szerelmem hangját amint értem aggodig.
Egy utolsót nyílalt a fájdalom az alhasamban s minden véres lett körülöttem. Rázkódni kezdtem és az erőm folyamatosan hagyott el.

- Nem, nem, nem… - kiabálva ébredtem fel. Megint álmodtam, mik ezek az álmok? Hisz ez mind megtörtént már. – Nem akarom újra élni őket. Nem, nem, nem és nem! Bárki is az de hagyja abba a játszadozást! – fel akartam ülni, de se a jobb kezemet és lábamat nem tudtam mozdítani. Valaki lebénított – jött a felismerés.
- Végre, hogy felébredtél Csipkerózsika – szólt hozzám egy idegen férfihang.
- Na, ne vágj ilyen képet. Még a végén megkívánlak te harcias kiscicus – kacagott fel.
- Ki-ki maga?
- Lionel vagyok, Nick régi cimborája. – a neve nagyon ismerős volt, de nem tudtam hova rakni. Az arcát félig láttam a gyenge gyertyafény miatt, ami pislákolt a szobában.
- Ó, felébredtél szerelmem? – tárta ki az ajtót Nicolas. A kezében egy tálca foglalt helyet.
- Lionel menj ki egy kicsit. Kettesben szeretnék maradni a mi kis hercegnőnkkel – nagyot nyeltem. Mit akarhat tőlem Nicolas? És ki ez a fickó, aki úgy néz rám, mint akit menten felfal. A felismerés villámcsapásként ért. Lionel vagy ki egy vámpír, még pedig emberi vérrel táplálkozó fajta. A vörösben úszó szemei ezt árulták el róla. Rettegtem és nem értettem semmit. Mit akarhat Nick egy vámpírtól, aki még nem is vegetáriánus.
- Most szépen azt fogod tenni, amit mondok drága Alice – szólt hozzám Nick. Észre se vettem, hogy kettesben maradtunk a szobában. Félelmem egyre erősödött – Jasper miért nem jössz megmenteni? – minek is próbálkozok.
Nicolas felvett egy tollat és egy papírt a tálcáról majd visszaállt elém.
- Írsz még egy levelet a kis vérszopódnak de, most azt kéred, hogy jöjjön érted.
Még egy levelet? Nem értettem semmit, én ebben a történetben már rég egy bábú vagyok ahol a szereplők, ide-oda ráncigálhatnak és tehetnek velem azt, amit csak akarnak.

- Várj, ne nézz még erre! – hallottam Bella hangját a hátam mögül. Kíváncsiságom egyre jobban életre kelt, tudni akartam mit is tervez pontosan Bella.
- Jó, megfordulhatsz – lassan fordultam meg és a látványtól tátva maradt a szám. Két csodaszép ruha feküdt az ágyon. Az egyik kirívó és mélylilás színe minden tekintetett magára vonzott. Míg a másik elegáns és visszafogott barnában tündökölt. – na mi az már fel sem próbálod őket?
- De hisz… Miért kapom? – kérdeztem megszeppenve.
- Már nem is adhatok ajándékot csak úgy? – mosolygott rám kedvesen Bella.
- Köszönöm – öleltem át. Ennyi idő alatt amióta megismertem az egész családot, Bella került a legközelebb hozzám.
- Nem, én köszönöm – ölelt vissza. – Ha te nem lennél akkor Jasper nem lenne ilyen vidám.
- És mi az alkalom? – kérdeztem vidáman.
- Az iskolai bál és Nessie partija. – Elkomorultam, ahogy eszembe jutott a babám. A babám, akiről még csak nem is tudtam, egy lény ki nem élhetett. És egy élet, ami nem valósult meg. Könnyek szöktek a szememben az emlékektől. Lehetet, volna egy saját kisbabám, akit szerethetnék és vigyáznék rá. De az apja nem csak őt ölte, meg hanem engem is majd nem egy másik világba jutatott.
- Alice sajnálom. Elfelejtettem, hogy még nem heverted ki az elvesztését – vágott bűnbánó arcot Bella, még jobban magához ölelt.
- Semmi gond már túl vagyok rajta.
- Ne rejtsd el az érzéseidet, hidd el, tudom mit érzel és amúgy is egy ilyen családban nincsenek titkok – a végén elnevette magát. Megmosolyogtam, és hálásan néztem rá, amiért megpróbál jobbkedvre deríteni.
- Tudom, de ez akkor sem ugyan az, mint ami veled történt – csúsztam ki az öleléséből a földre. Ismét sírtam, hanem tudnám, hogy lehetetlen akkor azt hinném, hogy nekem sosem apadnak el a könnyeim.
- Tudod mit akartak a többiek tenni Nessievel mikor még csak egy szörnyetegnek, hitték nem? Ugyan azt éreztem akkor, mint te most Nicolas iránt. És ne félj idővel Jasper is hozzászokik a gondolathoz, hogy többet érzel Nicolas iránt mint egyszerű barátság.
- De neked még is olyan könnyű Bella. Az életed tökéletes, van egy férjed, aki szeret és istenit, ott a lányod a világ legaranyosabb kistündérkéje. És még egy szerető családod is van kik ölni, tudnának érted. Jasper meg sose fog megbocsátani a tetteim miatt. S nem is kérem ez az én bűnöm, hát elkel viselnem.
- Én is ilyen voltam emberként Alice mint te. Csak nekem nem Nicolas volt, hanem Jacob. Edward még rosszabbul fogadta a hírt, hogy nem csak őt szeretem. Volt idő mikor egy kézzel meg tudta volna fojtani Jake-t de, látod mi lett a végén. Olyanok egymásnak, mint két testvér. Se vele, se nélküle páros.
- De te vámpír lettél így a szerelmed Jacob iránt átváltozott veled együtt szeretetté még akkor is csak a szeretet beszélt belőled, mikor rá akartál támadni – elnevette magát újra. Régi emlékek jutottak eszébe, de kezdtem megérteni mire is célzott mind végig. Ha Jasper valóban szeret, akkor a történtek ellenére is elfogadja az érzéseimet, és tiszteletben tartja őket. És belenyugszik, hogy amint én is vámpír leszek csak ő fog létezni számomra. Vagy lehet, hogy már csak ő létezik?

- Na mi lesz, már térj magadhoz – pofozgatott gyengén Nick. – Nem akartam ilyen nagyot ütni bocs. De nem mozdultál, és nem tudtam mi a bajod. Most pedig állj neki az írásnak.
- Oké… - elvettem tőle a papírt és a tollat majd mindent leírtam, amit mondott.
- Most pedig olvasd fel!
- Bella és Jasper…

Kedves Cullen család!

Jasper, szerelmem az előző levelet, amit kaptál nem én írtam, hanem Lionel. Jól vagyok a körülményekhez képest és Nicolas sem bántott… még. Szeretlek és mindig is szeretni foglak, még ha a múltban annyi mindent elkövettem ellened.
Bella, a legjobb barátnő vagy, kit csak kívánhat magának az ember. Edward, vigyázatok Nessie-re és ne hagyd, hogy bárki valamilyen őrültséget tegyen.
Többiek, titeket is nagyon szeretlek! És nagyon sajnálom, hogy nem ismerhettelek meg bennetek jobban.
Jasper még valami… gyere egy hét múlva kedden este tíz órára, La Push-ba a tenger partra. Jacobék kérdezni fogják, hogy mit keresel ott te csak annyit, mondj, hogy arra jártál. Renesmee-t is vidd magaddal akkor nem fognak gyanút fogni. Majd hagyd ott Jacobnál és a többieknél Nessie-t. Menj el a sziklákhoz, és ott fuss az erdő irányában. Ott foglak várni, de kérlek, egyedül gyere, mert különben Lionel és a többi vámpír meg fognak ölni velem együtt. Szeretlek öröké!

- Remek kislány, tudsz te, ha akarsz. Ezt most szépen feladjuk a kedves barátainknak és reménykedhetsz, hogy még utoljára láthatod a vérszívódat. – Szájon csókolt még utoljára s behívta Lionelt.
– Most pedig aludj, holnap sok dolgod lesz hercegnő – nevetet gúnyosan fel a férfi és helyet foglalt a fotelben ahonnan nem régiben, felállították.

Emmett

Szörnyű nézni, ahogy testvérem egyre jobban „esik” darabokra. Alice hol vagy? Hiányzol az egész családnak és főleg Jaspernek.
Rám jutott az a feladat, hogy Richard Brandonnal közöljem a hírt, mi szerint lánya három hete nem nálunk tartózkodik. Mindenki Jasperrel foglalkozik és ez foglya elkergetni otthonról. Na legyünk túl rajta – mondtam magamnak biztatás kép s bekopogtam a már kastély szerű ház ajtaján. Nem telt el egy perc és egy ötvenes éveiben járó összes férfi nyitott ajtót.
- Igen, kit keres?
- Jó estét, Emmett Cullen vagyok. Richard Brandonhoz jöttem.
- Én vagyok Richard, miben segíthetek?
- Ezt inkább oda bent beszéljük meg. – Jobban kitárta a bejárati ajtót majd félre állva beengedet. Akárcsak kívülről belülről is gyönyörű volt a ház. De még sem Alice-hez illő. Elém sétálva mutatni kezdte az utat, lépcső felé vettük az irányt. A falon különböző festmények voltak mindenféle méretben és néhány helyen egy-egy családi fénykép. Ezeket jobban megnézve feltűnt az a furcsaság, hogy Alice egyik szülőjére se hasonlít igazán. Fent az első ajtónál megállt majd elővett egy kulcscsomót és kinyitotta.
- Foglaljon helyet – szólt már az íróasztala mögül.
- Köszönöm, de nem akarom feltartani.
- Nem tart fel, miben állhatok szolgálatára Mr. Cullen?
- A lányáról lenne szó… - vágott a szavamba egyszerre.
- A lányomról? Mi történt Cynthia-val? – állt fel a székéből idegesen.
- Nyugodjon meg uram, Alice-ről van szó.
- Bocsánat, azt hittem Cynthia-val történt valami. Tudja, már régen nem láttam és nem is hallottam róla semmit.
- Meg értem, de most fontosabb dolog is van, mint Cynthia… - sóhajtottam. Szegény lány, az apjával él, aki nem is törődik vele csak a kisebbik lányával.
- Akkor mi van azzal a semmire kelővel?
- Már elnézést de, hogy beszélhet így a saját lányával? – kezdtem dühös lenni. Ez a férfi semmit se tud a lányáról, és amint látszik, nem aggódik érte.
- Ahhoz magának semmi köze Mr. Cullen. Inkább mondja mit követet el az a fruska, hogy ki tudjam fizetni a károkat. – Ült vissza a székébe majd elővett egy csekkfüzetet.
- Észre se vette, hogy nincs itthon a lánya?
- Nem, csak pár órája értem haza Londonból. Miért kérdi?
- Semmi, nem érdekes. Sajnálom Mr. Brandon, hogy raboltam a drága idejét – azzal felálltam a székből és kisétáltam a szobából. Hogy lehetséges az, hogy egy olyan angyali teremténynek, mint elveszet hugicám ilyen apja legyen?
- Várjon Mr. Cullen sajnálom, ami történt. Kérem, jöjjön vissza és avason be a részletekbe.
- Tudja, mit nem kertelek tovább. Alice férjhez ment egy korcshoz név szerint Nicolas Ironheart-hez és lassan három hete nem hallottunk a lányáról semmit – köptem oda neki dühösen, majd becsaptam a bejárati ajtót. – Kellemes estét!
Futni kezdtem, minden erőmet összeszedve a futásnak éltem most. Jobb lesz, ha az itt történtekről nem számolok be a többieknek. Edwardot pedig megkérem, hogy ne áruljon el semmit, mert tuti nem tudom most elrejteni előle a gondolataimat. Otthon mindenki a nappaliba várt, megpróbáltam jó arcot vágni hozzá de észre vették, hogy valami nincs rendben.
- Mi történt Emmett? – kérdezte egyből Carlisle.
- Ne haragudjatok, de nem vagyok olyan állapotban, hogy nyugodtan mindent elmondjak. Inkább kérdezzétek meg Edwardot. – majd elindultam a hátsó ajtó felé, ami az erdőre néz. Muszáj kiszelőztetnem a fejem, nem sokon múlt, hogy a düh miatt neki ugrottam a fickónak.

Jasper

Nem nagyon érzékeltem a külvilágot, de mikor fivérem haza ért egy kicsi kíváncsiság ott lapult bennem, hogy vajon szerelmem apja hogyan fogadta a hírt.
- Mi történt Edward? – kérdezte aggódva Rosalie.
- Richard Brandon tiszteletlenül beszélt Alice-ről ezért Emmett elvesztette a türelmét és majd nem neki támadott a férfinek. Csak az állította meg, hogy tudta ezzel apánk részéről a tisztelet megszűnt volna és neked sem akart fájdalmat okozni Rose. – a mondat első részét hallottam csak meg. Éreztem, hogy a düh kezd körül ölelni. Felugrottam a kannapéról és követve Emmettet a Seattle felé vettem utamat.
Itt vagyok most Alice apjának irodájában. Alig van egy kép a családjáról, és ami van, azon sincs rajta Alice. A dühöm egyre jobban kezdet fokozódni s már ott tartottam, hogy szétverem az egész irodaházat és utána felhívva Richardot közölném vele, hogy a lánya szeretője vagyok. Egy vámpír, aki remekül ért a harchoz és hiába vagyok vegetáriánus most az egyszer kivételt, fogok tenni. Mire feleszméltem, már a kezemben volt a mobilom és körülöttem minden össze volt törve. A bútorok porrá zúzva, a falakon lyukak díszlettek. Kinéztem az ablakon, ami épp maradt és láttam, hogy vagy négy rendőrautó áll a bejáratnál. Tudtam itt az idő az utolsó feladat elvégzéséhez. Még régebben megnéztem szerelmem telefonjában a telefonszámot, és most vámpírgyorsasággal bepötyögtem a számokat. Nem akartam, hogy észre vegyenek a zsaruk, ha feljönnének, már ha ez lehetséges. Elindultam az épület másik felébe, ami egy zsákutcára nézet. Kirohanva az ablakon átugrottam a szemben lévő épületre, majd az épület tűzlépcsőjén lefutva a Brandon ház felé vettem az irányt. Mikor oda értem a házhoz megnyomtam a zöld gombot és vártam, hogy a fickó felvegye. A harmadik csörgés után Richard álmosan szólt bele a telefonba.
- Igen?
- Mr. Brandon, jó estét. Jasper Hale vagyok.
- Miben segíthetek… hajnali négykor Mr. Hale?
- Itt vagyok az ablaka alatt, de ha csak egy mozdulatot is tesz, megölöm. Azért jöttem, hogy néhány fontos dologba beavassam Mr. Brandon. A lánya szeretője voltam, amíg meg nem csalt azzal a korccsal.
- De hát, hogy… hisz erről sose beszélt Cynthia – nem tudtam tovább bírni. Eldobtam a telefont és felmásztam a tölgyfán, ami Alice ablakától ér el idáig, majd megérkezve az erkélyen, az ajtón szépen belépve a szobába.
- Jó estét ismét Mr. Brandon – mosolyogtam rá, de a düh és a vámpír beszélt belőlem. – Ha még egyszer elfelejti Alice-t akkor nem állók jót magamért.
- Mi-mit akar? – kérdezte remegve. Ez csak még nagyobb örömmel lepet el. Felkacagtam, és helyet foglaltam az egyik bőrfotelben a szóba közepén.
- Nos magától semmit, csak azért jöttem, hogy elmondjam magának az igazat.
- Az igazat? Miféle igazságot akar maga elmondani nekem?
- Inkább elkezdem az elejéről, úgy talán megérti még maga is egy semmire kelő ember fajzat, aki nem érdemli meg az életet.
- Mikor a családommal visszatértünk Forks-ba akkor ismertem meg a lányát Alice-t. Már az első alkalomkor mikor megláttam bele, szerettem. Ez az érzés a napok múlásával egyre jobban kezdet nőni bennem, míg Alice be nem vallotta, hogy ő is ugyan így érez irántam. Egyre többször találkoztunk a testvéreim és a szüleim is, megszerették. Még ha ő nem is ismerte őket igazán. Egyik nap írtam neki egy levelet, hogy találkozzunk este kilenckor az erdő szélén. A történet itt kezdődik el. Amikor megláttam, oda siettem hozzá és szerelmes csókban forrtunk össze. De egy ismeretlen személy is volt ott akkor az erdőben, ezért megragadtam és a házunkig kezdtem vele futni.
- Ez mind szép és jó de kicsoda maga? – vágott a szavamba.
- Jasper Hale vagyok. Húsz éves és Carlisle Cullen a nevelő apám…
- Dr. Carlisle Cullen? Sokat hallottam már róla, mindig olyan különleges a kisugárzása és a bőre, szeme színe is.
- Ne vágjon közbe Mr. Brandon. Szóval Carlisle a nevelő apám de inkább már az apám. A lányát mindennél és mindenkinél még a családomnál is jobban szeretem. Épp ezért eltűnése előtt egy nappal megkértem a kezét és ő igent mondott.
- Micsoda? Maga megkérte a lányom kezét, aki még csak tizenhét éves?
- Igen így van uram. De higgye el nem ez lesz a legnagyobb gondja, ha befejezem a mondandómat. A lányát Nicolas Ironheart rabolta el, akinek az apjával maga jóban van, információim szerint. Ezért meg kell ölnöm magát.
- Várjon, az nem lehet, nekem családom van. Én nem követtem el maga ellen semmit.
- Ó de hogy is nem. Tudja uram én egy vámpír vagyok – megrettent és összezavarodott. Remek pont ezt akartam elérni. – De nem az emberölő fajta, bár ebben az esetben ellent mondok apám tanításának, és újra megkóstolom az emberi vért. A családom és én mind vegetáriánusok vagyunk, csak állati véren élünk ezért élhetünk az emberek közt. Mint mondtam maga miatt, eltaszítom apám fáradozásának gyümölcsét és elengedem a bennem élő szörnyeteget. – Érzései összezavarodtak, aggódott Alice miatt, hogy hagyta mind ezt megtörténi. De első sorban a saját mocskos életét féltette. Itt lett elegem és szabadjára engedve vámpír énemet rátámadtam a férfire.
Éles fogaim nem kímélve a bőrt szabta szét cafatokra. A vörös folyadék kibuggyant a helyéről bemocskolva nyugodt lelkemet és apám fáradozását irántam. Az emberi vér édes íze nektárként folyt a torkomba csillapítva ezzel szomjamat. Minden cseppet kiszívva az élettelen testből hajoltam fel és megtörölve a számat fordultam meg. Egy hatalmas tükör volt a másik oldalon. Az alak, aki visszanézet rám nem hasonlított rám. A szemei fekete és vörös színben néztek rám, száján egy gonosz vigyor lapult és testtartása is egy gyilkosé volt. De még is ez én voltam. Egy gyilkos vagyok, aki megölte szerelme apját és elárulta a családját. Nincs értelem többet Cullennek mondanom magam. Nem vagyok méltó, hogy a Cullen család közt éljek, mint Jasper Hale. Alice remélem egyszer mind, ezért megbocsátasz nekem, és engedni fogod, hogy újra őszintén és tiszta szívemből szeresselek téged. Még ha nekem nincs is szívem, mint kiderült.
- Szerelmem ne a félj megyek érted, és megmentelek – kiugrottam az ablakon és terv nélkül Alice Cullen keresésére indultam, hogy újra mellettem tudhassam.

Jasper

Igent mondott, biztos csak álmodok. Pedig egy vámpír nem tud álmodni… akkor pedig ez a pokol vagy hírtelen beállított egy idegen vámpír és elkábított mindenkit. Ez nem lehetséges, hogy életem szerelme aki, hold a sötét egemen, az angyal, aki begyógyítva törött szívemet hozz rám megbocsátást és nyitja ki nekem a Mennyek kapuját. Ahol elfoglalva kiérdemelt helyét néz rám kérlelően zöld íriszével és ajkai között kiszökdécselő szavakat hozzám címezve hív maga mellé az Angyalok hercegnője.

Egyre többet kezdet mocorogni mellettem Alice, míg végül fel nem ébredt.
- Jó reggelt szerelmem! – csókoltam meg homlokát.
- Reggelt… - ásított, majd megtörölve szemét egy hatalmas mosollyal köszöntött.
- Hogy aludtál?
- Jól, de volt egy furcsa álmom - kezdet neki.
- Mi volt az?
- Hát, hogy is kezdjem…
- Talán az elején – de érzéseiből már ki találtam, hogy miről is álmodott.
- Na jó megpróbálom. Az volt, hogy miután visszajöttünk a házba te meg kérted a…
- Meg kértem a kezed – vágtam a szavába.
- Szóval még is csak megtörtént? – kérdezte pirulva.
- Meg, és még vagy százszor megtenném újra és újra. – Szemei csillogtak az örömtől és a meghatottságtól. Lassan közelítettem felé, először lágyan puszikat hintettem szájára majd rátapadva falni kezdtem az ajkát. Haját eltűrve a nyakát kezdtem végig csókolni…

Végre újra szabad vagyok. Jasper többet nem tud visszatuszkolni a „cellámba”. Ez az édes mámorító illat, olyan rég kóstoltam már vért és most itt van alig pár centire. Beleszagolok az emberlány nyakába s jól „lakva” a tudattal, hogy méreggel teli fogaim egy szempillantás alatt hatolnának bele a vékony bőrbe, megsebezve a nyaki ütőeret már is számba folyna az éltető ital.

Alice

Hirtelen kővé dermedt és nem mozdult. Felnéztem, tekintetét kerestem de szemei feketébb voltak, mint a legkomorabb és legsötétebb éjszaka. Torkából vad morgás tört elő majd újra nyakamat kezdte csókolgatni. Valamit suttogott de olyan gyorsasággal és halkan, mint mikor testvéreivel beszél, és nem akarja, hogy megtudjam miről is. Éles fogak súrolták végig a bőrömet. Megijedtem, Jasper elvesztette az irányítást. Jutott el az agyamig, sikítani akartam, de akkor a mellettünk lévő plafonig húzódó ablak betört és egy farkas jelent meg a szobába. Nem értettem, hogy Edwardék miért nem jönnek már? Meg voltam rémülve, a vérfarkasban megismertem Nicolast ezért félelmem most nem Jasper miatt volt, aki bármelyik pillanatban eltörve nyakam lakmározni kezd. Ha nem Nick miatt, farkas énjében nem olyan, mint Jacob vagy a többi quileute. Nem halja meg „testvérei” gondolatát csak a vámpírokét. És ebben a formájában 500 méteres körzetébe kerül egy vámpír akkor kikapcsolva mindent csak a gyilkolásnak él. De most még is teljesen emberi és szemei sírnak a bocsánatomért.
Minden felgyorsult, Jasper visszanyerte az irányítást és leugrott rólam bár még így is nehezen bírta kontrolálni magát. Térdre rogyott és fejét két keze közé fogva kiabálni kezdet valamit, az ajtó kivágódót és valaki belépet rajta… De ekkor én már az emberi alakban lévő Nick-nél voltam. Minden olyan gyorsan történt. És én csak néztem előre, mint akinek hiányzik az épp elméje.
- Oliver siess, nem érünk rá pihenni! – Hallottam Nicolas hangját, ahogy valakire rá kiabál. – Bár melyik pillanatban észrevehetik, hogy eltűnt Alice…
- De még is hogy sikerült elhoznod?
- Később Oliver, most fontosabb dolgunk van. El kell vinnünk Alice-t a rejtekhelyre.


Jasper


Négy nap, ennyi telt el Alice eltűnése óta. Már minden létező helyet felkutatunk, Rosalie és Emmett mindjárt haza érnek Európából. Nem tudom mi történt mikor eltűnt, de idegen vámpír szagot és Nicolas-t lehetett érezni utána a szobában. Hogy történhetett mind ez? Alice szerelmem merre vagy? Miért pont akkor vesztettem el a kontrolt? Hol vagy? Üvöltöttem fel gondolatban. Tudom, hogy élsz… nem halhattál, meg mert akkor már én se léteznék. Bár így se létezek, nélküled az életem már nem ér semmit.
- Jasper megtaláljuk és még megfogja bánni aki elrabolta! – biztatott Edward. Hát persze ő mindent hallott. Bocsáss meg, nem akartalak ezzel is fárasztani.
- Nem fárasztasz, a testvérem vagy.
- De mi lesz Bellaval és Renesmee-vel? A kicsi egyszer sem mosolygót, és Bella is szomorú Alice miatt.
- Tudom Jazz, bármit megtennék csak, hogy újra láthatnám nevetni a kislányomat.
- Nehéz most neked, érzem. Ez is az én hibám.
- Ne emészd magad…
Itt befejeződött a beszélgetésünk. Mind ketten csendben vártuk, hogy valami történjen, mert érezni lehetet a levegőben.

Alice

- Hol… hol vagyok? - kérdeztem akadozva, mert a torkom kiszáradt.
- Csak, hogy felébredtél Csipkerózsikám – hajolt az arcomba Nicolas és megcsókolt. De olyan erősen, mint akkor azon a napon.
- Mit akarsz Nick? Miért hoztál ide? Egyáltalán hol vagyok? És miért legfőbb kép miért vagyok egy székhez kötözve? – lövelltem felé kérdés áradatomat miközben rángatózni kezdtem, hogy kiszabaduljak a kötél erős szorításából.
- Mindent a maga idejében kedvesem. Előbb meg kell tudnom valamit!
- Semmit se mondok neked Nicolas, mind egy mit kérdezel.
- Sejtettem, hogy ezt fogod mondani. Ezért kitaláltam egy tervet.
- Tervet? Még is milyen tervet?
- Nem akartam még elmondani neked, de ha ennyi kíváncsi vagy... – a szemeivel fel tudott volna falni és ijesztőek voltak. Körül néztem, a helység ahol voltunk egy raktár épület lehetett régen pont jó hely, hogy Cullenék ne találjanak meg. A pánik úrrá lett rajtam és segítségért kezdtem kiáltozni.
- Ha még egyszer megszólalsz holtan, talál rád a Nagy szerelmed. – fenyegetett meg. Elsétált az asztalig, ami előttem volt és egy kendőt vett fel a kupacból.
- Így, szépen csendben maradsz. S végig hallgatod mit találtam ki. Ha csak egyszer is szökni próbálsz, esetleg nem értesz velem egyet, akkor többé nem látod a vérszívódat! – Nagyot nyeltem, majd meghúzva magam figyeltem elrablom mozdulatait.
Visszasétált az asztalhoz, majd hanyagul neki támaszkodott, kezeit összefonta csupasz mellkasa előtt.
- Tudod én, mindig szerettelek téged attól a naptól kezdve, mikor először találkoztunk. De sose értettem, hogy te miért nem viszonyulsz így irányomba. Egészen addig a napig, míg a vérszívók be nem tették a lábukat Forks-ba. Onnantól kezdve kezdtem rájönni, miért nem érdekellek. Igaz te mindig is a titokzatos fiúkra buktál de, hogy pont a fajtám ellenségével kezdjél ki… ez nekem is sok volt. Elhatároztam, hogy akár akaratod ellenére is, de egyszer az enyém leszel! – Odajött hozzám és arcomat két keze közé fogta, hogy a szemébe tudjak nézni. – Szóval kitaláltam azt a remek kis tervet, hogy életben hagylak és nem foglak bántani. De cserébe szakítanod kell a drága Jasper Hale-lel és a drága családjával is, meg kell szakítanod a kapcsolatot. – Köpni, nyelni nem tudtam. Hogy képes ilyenre vetekedni Nicolas? A könnyeim folyni kezdtek és éreztem, már semmi sem fogja tudni megállítani őket.
- Na ne sírj, talán ennyire nem tetszik az ötletem? – nem csináltam semmit csak hagytam, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon, és a kendőbe véget érjen rövid életüknek útja.

Jasper

A napok teltek, de Alice-ről semmi hír. Kivéve egy levél, ami tőle érkezet. Most is ezt gyűrögetem, és hiába olvastam át vagy ezerszer, mindig ugyan az van leírva benne.


Jasper!

Sajnálom, de nem szeretlek, nem is szerettelek soha. Az igaz szerelmem mindig is Nicolas volt. Kérlek, ne keres! Boldog vagyok mellette és megkérte a kezem, amire természetesen igent mondtam. Ég veled, és mond meg Bellaéknak, hogy jó helyem van, itt ahol vagyok. S legyenek boldogok. Te pedig keres egy másik lányt aki nem csap be és aki mellett boldog lehetsz amíg élsz.

Alice Ironheart



Nem hiszem, hogy ezt Alice írta. Ő nem lehetet az, hiába a kézírás az övé. De akkor sem nyugodhatok bele, hogy életem szerelme így eldobna magától ráadásul azért a rühes korcsért.
- Bár hol vagy Alice én megtalállak és kiderítem mi is történt! – mondtam ki hangosan, majd utoljára kinéztem az erdőbe hát, ha megjelenik de most is csak a sötétség. Akár a lelkem, újra csak a komor vak sötétség. A hold eltűnt, a csillagok se ragyognak és az Angyalok hercegnőjének is nyoma veszet.