The life good ~.~ A slice from my world

Thx. jalice-nek a végét!!!




Nicolas

Hülye ötlet volt visszajönni. Mit is képzeltem, hogy talán majd tárt karokkal és mosollyal az arcán vár rám? Csak én lehetek ekkora idióta. Mikor az erdőbe megéreztem az illatát már sejtettem, hogy vérszívó lett. De mikor rámakart támadni és a szemei vörösek voltak biztos voltam a dolgomban. A másik meghökkentő dolog az volt mikor Jasper megmentett Alice elől. Miért tette? Hisz mindig is utált és a rablás óta, ha lehet még jobban.

Követtem őket a Cullen házig. Legalább addig is felidézhetem a régi időket mikor csak ketten voltunk Alice-szel… A bejárati ajtót nyitva hagyták, hogy behívjanak az oroszlán barlangjába. Nem akartam bemenni, mégis megtettem. Visszaváltoztam és emberi alakban sétáltam a fenevad otthona felé. Pár méterről megéreztem azt a finom késő tavaszi napkelte illatát, ami a téli alkonyat mámorával keveredett. Nem épp szokványos megközelítés, de ezekhez hasonlíthat valaminek vagy valakinek az illata.

Megszaporázva a lépteimet már a küszöbön álltam kitágult pupillákkal és a legcsodásabb lány, akit valaha láttam ott tartotta a kezében az univerzumom közepét. Ezüst kék szemei engem néztek és apró kezecskéjével felém nyújtózkodott.

Mindig minden olyan gyorsan történik és a jó dolgok a leghamarabb váltanak át rosszba. Annyit fogtam fel az egészből, hogy vad morgás jött minden honnan majd a következő pillanatban már egy kidőlt fatörzs mellett fekszek és mindenem sajog. Feltápászkodtam és megtörölve a vérző szám szélét, néztem egyenesen az előttem támadóállásban lévő egyre hangosabban morgó vérszopó tekintetébe. Nem változtam át, mert csak arra a kislányra tudtam gondolni, aki alig egy másodperc töredéke alatt teljesen felborította a fontossági sorrendemet.


Jasper

Egy korcs az én lányommal… Nem! Erről szó se lehet. Az én lányom nem lesz senkinek sem a bevésődése főleg nem Nicolasnak. Épp készültem újra támadni mikor Emmett vaskos szorítását éreztem a karomon.
- Hagyjatok! – ordítottam és elködösült tekintettel figyeltem a kutya minden egyes rezdülését.
- Ha most megölöd, mi marad nekünk? – kérdezte viccelődve fivérem, de hallottam a hangjába egy kis komolyságot is.
- Jasper ne csinálj ostobaságot! – szólt apám, és így jött mindenki sorjában.
Összeesküdtek ellenem, végül megenyhültem, de még valaki felől éreztem a gyilkos szándékot. Körült néztem és láttam, hogy Alice ott tartja kezeiben Lara-t. A lányomra koncentráltam, hogy megtudjam milyenek az érzései, de nem éreztem semmit.
- Fiam! – szólt Carlisle megszorítva a vállamat.


Alice

Tombolni akartam, de közbe féltettem Nicolast. Szeretem, de semmi áron nem adnám a lányomat a kezei közé. A házból figyeltem mi történik odakint. Nem akartam egyedül hagyni a gyerekeket és az anyai ösztöneim eluralkodtak rajtam. Jasper féltő szemekkel fordult felém, de főleg csak gyönyörű lányunkat kémlelte. Le akartam rakni a babámat a testvére mellé és kimenni, mikor Daniel megfogta húga kezecskéit és képek sokasága villant be előttem.

Képek a múltamból, kérdésekké alakítva, és mint ha jövőbeli eseményt is véltem felfedezni köztük, ami még nem alakult ki teljesen. Egyben boldog voltam és szomorú.

-„Edward küld be, kérlek Bellát!” – üzentem gondolatban Edwardnak.
Felém fordult majd egy bólintással jelezte, hogy értette és belesuttogott felesége fülébe.
- Mi a baj? – jött oda hozzánk Bella és megnézte a kicsiket, hogy minden rendben van velük.
- Nincs semmi gond, csak szeretnék kimenni. Vigyáznál rájuk addig? – mosolyogtam rá.
- Persze – óvatosan karjai közé vette Dant és ringatni kezdte.
- Lara nagyon vigyáz, kérlek! – félig pislogott, majd az ajtó felé terelt.
- Ne aggódj nem lesz semmi bajuk! Én is átmentem már ezen…

Nem figyeltem mit akart mondani még, csak azt tudtam, hogy meg kell akadályoznom az öldöklést.


Jasper

Még mindig a fának szorítva morogtam rá és arra vártam mikor téphetem darabokra. Egyetlen dolog miatt nem tettem még meg. Az pedig a családom fájdalma! Ismerem Carlisle-t, hogy nem bocsájtaná meg, ha megölnék még valakit, és Alice is ugyan így vélekedne rólam.
Gyengéd simítást éreztem a hátamon, hátra fordultam és gyönyörű Angyalom még vadítóan piros íriszei néztek az én feketéimbe. Ujjait végig futatta a karomon és mikor a korcs nyakán, lazán pihenő kezemhez tért lehámozta onnan és belepuszilt a tenyerembe. Ezzel a pár mozdulatával sikerült teljesen lenyugtatnia.

Félretolt az útból és odahajolt Nicolas nyakához. Megijedtem egy pillanatra, hogy bele fog harapni, de bizalmam felülkerekedett a félelmemen.

- Még is mit képzelsz? Tönkre teszed, az életem a bizalmam ellenére elrabolsz, megerőszakolsz, aztán félév után ide dugod a képedet és most a lányom kellene? Ha nem tudnám mi is történt veled a múltban, akkor már nem élnél. – Keménynek hallatszódtak a szavai, de rázkódott a sírástól és nyüszítés lett a vége. Magamhoz öleltem és képességemet használva nyugalmat sugároztam át neki.

- Alice te ezt nem értheted! – mondta lesújtva. – Azért jöttem vissza, hogy még egyszer bocsánatot kérjek… Nem tudtam, hogy gyereked van – hajtotta le a fejét.
- A bocsánatkérésed nem old meg semmit. Előbb kellett volna gondolkodnod. Mégis mit képzeltél? Hogy idejössz, és mi tárt karokkal fogadunk majd? Hogy átengedem neked a lányom, és egy nagy boldog családként fogunk együtt élni? - Éreztem, hogy Alice-t újra elönti a düh. Bár legszívesebben darabokra téptem volna azt a korcsot, mégis visszatartottam Alice-t.


Alice

Jasper visszatartott. Éreztem, hogy körülöttem mindenki ugrásra készen áll, hogy ha úgy adódna, megállíthassák azt, aki Nickre támad - akár Jasper lenne az, akár én.

Jazz magához szorított és próbált megnyugtatni - mind az erejével, mind a jelenlétével. És kezdett kitisztulni az elmém. Eszembe jutott, ki is az az ember, aki most előttem fekszik, akit majdnem megöltem. Eszembe jutott, hogy egykor a barátom volt. De vajon mi romlott el? Mi történhetett, ami ide vezetett?
Aztán nem volt több időm ezen gondolkozni. Újabb képek jelentek meg előttem. „Nick a bölcsökhöz sétál, majd az egyik előtt megáll és kiemeli Larat-t.”
Nem! Nem engedem!! Az anyai- és vámpír ösztönök újra felülkerekedtek bennem. Alig érzékeltem, ahogy Edward elmondja a többieknek, mit láttam. Jasper megragadott, és fölvitt az emeletre. Láttam rajta, hogy visszamenne, és maga végezne Nicholassal. Ehelyett azonban leült mellém, és megfogta a kezem. A többiek eközben arról győzködték Nicholast, hogy menjen el.

Újabb látomásom volt. „Nick csalódottan néz a ház felé majd farkassá változik és elmegy. „

Hirtelen megnyugodtam. És tudtam, hogy ez nem Jazz erejének köszönhető. Itt volt mellettem, és ez megnyugtatott. Ő is észrevehette rajtam a változást, mert gyengéden megfogta az arcom, és megcsókolt.
- Nem lesz semmi baj. – lehelte az ajkamra, majd ismét megcsókolt.
És nem érdekeltek a gondok. Élveztem, hogy itt van nekem az én vérszomjas szőke hercegem.

Jó

Csak egy lövés, és minden megoldódik. A stukker a kezembe. Egy rossz mozdulat és jobb kedvem lesz. Az emberek körülöttem futva menekülnek közbe, azt kiabálják „Örült!” „Öngyilkos!” Mit törődök én ilyenekkel. Csak egy húzás és minden problémám megoldódik. Mennyi hülye. Azt hiszik, ha üvöltőznek jobb lesz. Pedig tévednek. Most, hogy belegondolok, választhattam volna könnyebb megoldást. Leugrani egy ház tetejéről. Tényleg az már egyszer próbáltam. Csak valaki elkezdte énekelni h „Don’t Jump”. Miért hallgattam rá? Miért hagytam magamat tovább szenvedni, hagyni? Na mind1. Oh egy könnycsepp. Még több. Rám néznek. Mit hisznek. Azt hogy meggondoltam magam? Tévednek. Ennyi hülye egy helyen? Miért ver engem a sors ennyi kegyetlen emberrel? Gondolkodhatnék, de nincs értelme. Fejemhez emeltem a stukkert. Meghúztam a ravaszt… és… és… ……………………………………………………………… upsz kifogyót a töltény



Rossz

Csak egy lövés, és minden megoldódik. A stukker a kezembe. Egy rossz mozdulat és jobb kedvem lesz. Az emberek körülöttem futva menekülnek közbe, azt kiabálják „Örült!” „Öngyilkos!” Mit törődök én ilyenekkel. Csak egy húzás és minden problémám megoldódik. Mennyi hülye. Azt hiszik, ha üvöltőznek jobb lesz. Pedig tévednek. Most, hogy belegondolok, választhattam volna könnyebb megoldást. Leugrani egy ház tetejéről. Tényleg azt már egyszer próbáltam. Csak valaki elkezdte énekelni h „Don’t Jump”. Miért hallgattam rá? Miért hagytam magamat tovább szenvedni, hagyni? Na mind1. Oh egy könnycsepp. Még több. Rám néznek. Mit hisznek. Azt hogy meggondoltam magam? Tévednek. Ennyi hülye egy helyen? Miért ver engem a sors ennyi kegyetlen emberrel? Gondolkodhatnék, de nincs értelme. Fejemhez emeltem a stukkert. Meghúztam a ravaszt… sötétség. Örök sötétség. Bárcsak ne tettem volna meg. Bár….

Íródót: […különös fény a szememben…ugye jól áll a stukker a kezemben?...] miért ver engem így a sors… ennyi hülyével…

Az eső halkan kopogott a tetőn. Egy fiú kifelé nézegetet az utcára, nézte, amint az emberek menekülnek befele a házukba, ahogy rá szólnak gyermekeikre, hogy menjenek be, nehogy megfázzanak. Megpillantott, egy lányt a zuhogó esőbbe. Egy futó pillanatban, rá látott az arcára. Felismerte. Elhajolt az ablaktól. Gyomra görcsbe rándult. Ijedten nézet az egyik képre a falán. Ő és a lány volt rajta, mikor örömtől teli arccal és szerelmes szível, ölelik egymást. De ez már múló emlék. A lány 5 hónapja elhagyta, elköltözött egy jobb világba. És mind ez az Ő oka. Ha csak egy picit figyelt volna rá. Ha nem megint magával törődött volna.. Akkor minden másképp történt, volna. Bár az elején mikor megismerkedtek, nagyon örült. Örült, hogy megtalálta azt a lányt, kit mindig is kereset. Felállt az ágyról. Oda sétált a képhez. Gyengéden, végig húzta hosszú ujjait a lány képén. Gyönyörű volt. Hosszú göndör barna haja, mint vízesés úgy hullott a vállára. Óceán kék szeme mindenkit elvarázsolt. Az ajkai mindig mosolyra volt húzódva. Még utolsó perceiben is mosolygott. Szeretett élni… De még is két legfontosabb „dolgát” elvették tőle. Az életét, és a szerelmét. Fekete hajú fiú arcán, egy kövér könnycsepp jelent meg. Leverte a képet. Az üveg keret összetört. Pont a felénél. A srác zokogva esett a földre… Halk ajtónyikorgás. Suhogó léptek. Egy hideg kezet érzet vállán. Felemelte fejét. Meg ijedt. Ott volt a lány. De nem, mint egy élő ember. Nem ez csak egy látomás volt. Csak a fiú képzelete játszott vele. Ezt gondolta. De tévedet. Visszajött. A szelem ajkai egyre jobban közeledet az ő ajkaihoz. Összeért a szájuk. Egy csókban forrtak össze. Amikor a fekete hajú fiú kinyitotta a szemét, nem látott senkit a szobába. Lehajolt az egyik üvegszilánkért, késztetést érzet. Újra látni akarta szerelmét. Csuklójához emelte. Gyengéden végig húzta azon. A vöröses folyadék szabadjára tört. Először csak pár csepp, aztán már rendesen elkezdet vérezni bal csuklója. Kábult állapotban ült a fal mellett. Vérvesztés miatt, megint képzelődni kezdet. Egy hosszú sötét alagútban volt. A végén erős fény világított, ott volt a lány. Aki sírva hívogatta… Megindult. Már majdnem megfogta a lány kezét. De felébredt. Újra a valóság, szenvedés, fájdalmak világába csöppent. Nagy nehezen felkelt. Bekötötte sérülését. Kiment az utcára. Leült az udvaron lévő nagy tölgyfa alá. Onnan nézte a vihart. Fejét neki hajtotta az öreg törzsnek. Felnézet az égre. A vízcseppek mind egy gyors folyó úgy potyogtak. Elkezdet halkan beszélni. Az eső csendesedet. Mikor az utolsó vízcsepp is rá eset a vizes hajára, s ki sütött a nap. Egy fiú lelke már sokkal jobb helyen volt. Azzal, akit szeretett…

A nap játékos fénye bevilágított a házak ablakán. A madarak csicseregtek. A virágok nyílni kezdtek. A kis cicák kergetőztek. A kutyák a saját farkukat kergették. Az öreg fák levelei közt próbált beszűrődni a nap fénye. A kisgyerekek fogócskáztak, vagy a játszótéren játszottak. Volt egy hely, ami azonban, nem volt ilyen boldog. Ez a hely egy fiatal lány szíve volt. Ott koromsötétség van. Senki se mer oda elmenni. Félnek, hát, ha rájuk is hat a sötétség. Ez a lány, mint minden nap, a titkos helyén van. Itt senki se zavarja. Amerre csak a szem ellát ott mindenütt öreg korhadó, de gyönyörű fák vannak. Szeretett itt lenni. Távol a családjától, a várostól. Távol mindentől, ami szenvedést okozott valaha neki. Egy alacsony fa erős ágán üldögélt, s énekelt:
"A Beautiful Lie"Lie awake in bed at nightAnd think about your lifeDo you want to be different?Try to let go of the truthThe battles of your youth'Cause this is just a gameIt's a beautiful lieIt's the perfect denialSuch a beautiful lie to believe inSo beautiful, beautiful it makes meIt's time to forget about the pastTo wash away what happened lastHide behind an empty faceDon't ask too much, just say'Cause this is just a gameEveryone's looking at meI'm running around in circles, babyA quiet desperation's building higherI've got to remember this is just a gameSo beautiful, beautiful...

Énekelt, amilyen hangosan csak tudott. Hirtelen elcsendesedet. Zajokat hallott az egyik bokor mögül. Egy fiú volt. Olyan, mint a lány. Sértett. Kitaszított. Nem figyelte tovább a titokzatos szépséget. Elő bújt rejtek helyéről. A lány érdeklődve figyelte az idegen fiút. A fiú közeledet a fához, amin a kis fekete szépség tanyázott. Felnézet rá. Pont a szemébe. Gyönyörű szemei voltak. Akárcsak a fiúnak. Felemelte kezét. A lány, leugrott. Leporolta a ruháját. Felegyenesedet. Kérdően nézet a fiúra. Ki lehet ő, mit akar? Tette fel magában a kérdéseket. Próbálta megszólítani, de sehogy se sikerült. A fiú is látta rajta, valamit nagyon akar tőle kérdezni. Köszöntött neki. De a fiúnak még mindig lehajtva volt a feje. A lány is visszaköszöntött egy „szia” félét. Gyengéden, felemelte a fiú fejét. Megismerte. Azt hitte, már elmenekült előle, de tévedet. Ő volt az. Minden baj okozója. Egy fiú, aki kedves, helyes, és szeretett képes volt. Mindenki szerette. És csodálták a kitartását. Ezt mind mégis a lány tudta megbecsülni legjobban. Mind ez csak egy hazugság volt. Egy szép hazugság. „A Beautiful Lie”… Ám egy reggelen minden megváltozott, olyan volt, mint a mai… Bekövetkezett a lány ideje. Ideje visszaadni a fiúnak a tartozást. Ideje megtapasztalnia milyen is, ha valaki „meghal”. Gyönge testével, neki lökte a fának. Nem akarta. De pont egy kiálló ágnak lökte. Ami megsebesítette a hátát. És örök nyugalomba szenderült. Nem akarta… Ő csak meg akarta mutatni neki, hogy ő min ment keresztül… de nem így… Elveszetnek, érezte magát. Kimerült. Lefeküdt az „alvó” fiú mellé. Átölelte. Így hajtotta szemeit álomra… Örök álomra. Mind ezt egy szép hazugság miatt…

2008. 01. 22. egy nagyon hideg nap volt a mai. Iskolába se kellett meni a közelgő vihar miatt. A televízióba, a rádióba, mindenhol azt mondták senki, se mozduljon ki a vihar idején. Ez így is volt. Mindenki a meleg lakásban várta a vihar múlását. Kivéve, mint mindig egy fiatal lány. Sötét ruhákban járt, szemébe fésült haja, sminkelt szeme azt ruházta róla, hogy zárkózót típus. Ez így is volt. Az iskolájában, senki se fogadta el. Régen mindig mosolygott. De mostanában az is csoda, ha egy halvány mosolyt megereszt. Szóval a fiatal lány, kiment az udvarukra. Egyedül volt otthon. Szülei a munkahelyükön dolgoztak. Kisétált a kis hintájához. Elkezdte lökni magát. A szél belekapott hajába. Közeledet feléje egy fekete lány. Fekete haj. Fekete ruhák. Beült melléje a szabad hintába. A fák hajladoztak. Az eső elkezdet esni. A lányok amennyire tudtak olyan magasra, lökték magukat a kicsiknek való szabadtéri játékba. A vaslábak, már ingadoztak a szélvihartól, meg ahogy a 2 sötét lány lökték magukat. Az eső csak eset, és eset… a szél a gyenge törzsű fákat, már a földig hajtotta. A hinta meg csak ment, és ment… egyszer csak a sötét barna hajú lány megállította a hintát. Így tett a fekete hajú is. Kiszálltak. Lehajtott fejjel egymás felé fordultak. A barna hajú, felhajtotta a fejét. Halk szavakkal köszöntötte az előtte álló ismeretlen lányt. Fekete hajú is felnézet. Egymás szemébe néztek. Egy szikra villant meg a szemükbe. Nem tudni, hogy a villám miatt, ami akkor világította be az eget. Vagy azért, mert megismerték egymást. Mind egy is. Már sose derül ki. Mert ami akkor történt azt még most is emlegetik. Pedig már 2017-et írunk… Elmosolyodtak. Fekete hajú és a barna hajú is hátrált. Egyszerre indultak meg. Megölelték egymást. Ám ekkor bekövetkezett a tragédia. A vihar egyre erősebb lett. Már egy tornádóra is hasonlított, annyira fújt a szél.. Mind ketten imádták a vihart. Behúzódtak egy száraz helyre, ahol jól kémlelték az ég titkos játékát. Szavak nélkül ülték végig a háborgó eget. Akárcsak egy óceán mikor vihar tör ki rajta. Elszenderültek. Fekete hajú előbb felébredt. Felnézet az égre. Sötét volt. De a telihold fénye minden bevilágított. Gyengéden felrázta a mellette lévő lányt. Az csodálkozva ránézet. Ő csak az ég felé pillantott. Felálltak. Leporolták, gatyájukat. Ki léptek a tető alól. De ekkor egy szélvihar közeledet… Mikor vége lett az újabb viharnak. Minden kopár maradt. Akik a házakból figyelték a vihart. Előre tudták, aki most kin maradt az nem éli túl. De tévedtek. Két lány. Akik élték a maguk világát. S nem érdekelte őket semmi és senki, csak azok, akiket közel engedtek magukhoz… Csak ők élték túl a vihart. Ja, és a hintájuk. A vihar után, újra elfoglalták a saját hintájukat. És csak lökték, és csak lökték, és csak lökték magukat. De most már önfeledten nevetve. Ez volt két bátor lány története. Amire még a mai napig is emlékeznek!

2008.10.27Még mindig semmi sem történt. Pedig azt gondolná az ember, hogy ha valakivel már ilyen hosszú ideje együtt van, akkor már jó párszor szeretkeztek. Most nem azt mondom, hogy még szűz vagyok. Mert persze voltam már pasival együtt. De az is csak kíváncsiságból történt meg és mindössze tizenöt lehettem. Nem csinálhatok úgy, mintha nem történt volna meg. Érzelem nélküli volt a szex és megbántam vagy százszor, de még is inkább így veszítsem el az ártatlanságomat, mint sem arra várva, hogy a pasim vegye el. Fura még nekem is, hogy nem akar lefeküdni velem. Ne higgyétek el, hogy szex éhes nőszemély vagyok… de szerintem ti is furcsállnátok, ha három év alatt nem történt volna semmi.Nem is ragozom tovább! Holnaptól szünet. Megyek apámhoz Portland külvárosába, Erik is a szüleihez látogatóba aztán a szünet utolsó két napját együtt töltjük.- Kicsim mindent összepakoltál? - kérdezte Erik miközben mögém sétált és átölelve a derekamat belecsókolt a nyakamba.- Igen… - hátra hajtottam a fejemet és megcsókoltam. – Remélem, nem hagyok itthon semmit, mint a legutóbb. – Maga felé fordított majd újra kezelésbe vette az ajkaimat. A szeptemberi vizsgák idején, csúnyán megfáztam ezért jobbnak láttuk, ha addig a kis ideig, míg kikúrálom, magamat haza költözök és a csoporttársaim e-mailen keresztül elküldik a tananyagot. Szerencsére csak két hétig betegeskedtem, de ez az idő is örökkévalóságnak tűnt.- Akkor én megyek is – egy utolsó csókot, nyomot a homlokomra majd becsukódott mögötte az ajtó. Csalódottan felsóhajtottam majd visszatértem a pakoláshoz. Miután végeztem megvacsoráztam, aztán fürdeni indultam.Megnyitottam a csapot a zuhanyzóba és hagytam, hogy a hidegvízből gőzölgő, tűzforró átlátszó folyadék csöpögjön a zuhanyrózsából. Felkötöttem a hajamat aztán ráérősen levetkőztem. Beálltam a cseppek alá és nem törődve az égető érzéssel a bőrömön egy kevés tusfürdőt nyomtam a flakonból a kezembe. Miután lemostam magamról a habot még áztattam magam.Eltoltam a párás ajtót és kiléptem a zuhanyfülkéből. Hideg szinte már fagyos levegő csapódott az arcomba a megnyugtató meleg után. Magam köré csavartam egy piros törölközőt és beleléptem a papucsomba. Átfutottam a hálószobámba, és előkotortam a pizsamaként szolgáló rövidnadrágot és trikót. Konyha felé haladva a törölközőt bedobtam a fürdőbe aztán ismét az úti célomhoz tartottam. A szekrényből kivettem egy bögrét és leraktam a már kint lévő tej mellé.Szerencsére a tej meghozta a szokásos mellékhatását és negyed óra múlva már nyakig betakarózva szuszogtam.~*~2008.10.28Már itt vagyok apámnál és nem tudom mit vártam, de nagyot csalódtam mikor leparkolva az utca szélén megláttam a fehér már szürke színű omladozó házat. Walter a hintaágyon ült mellette kitámasztva a mankói társaságába és a reggeli friss újságot olvasta. Úgy látszik pont a bűnügyi eseteknél tarthatott, mert mikor kiszálltam a fekete Volvómból és a kocsiajtó hangos csattanására összerezzent és félhangosan káromkodott.- Szia, apa! – kiabáltam neki közbe a csomagtartóhoz sétáltam és kiszedtem a bőröndömet.- Szervusz, kislányom – összehajtotta az újságot és lerakva maga mellé a mankójáért nyúlt majd hóna alá helyezve őket elém sántikált, hogy segíteni tudjon.Walter régen a rendőrségen dolgozott, de egy üldözés közbe a tolvaj eltalálta apám ballábát és a combjába két lövést a térdébe pedig egy lövést adott le. Azóta műlábai vannak, mert nem tudták megmenteni az eredetieket. Ez lassan két éve történt az érettségim után. Nem akartam egyedül hagyni ezért nem mentem egyből egyetemre, hanem inkább itthon maradtam és két állás mellett apámat ápoltam. Ha mondhatom azt, akkor az volt életem eddigi legrosszabb időszaka. De elég is az emlékekből.- Apa hagyjad, nem kell segítened – mondtam neki, de amilyen akaratos volt megfogta a másik táskámat, amibe a könyveimet raktam és a vállára rakta a pántját. Csak morgott valamit az orra alatt és elindult a bejárati ajtó felé. Hangosan kifújtam a tüdőmben lévő levegőt, megvontam a vállamat majd miután bezártam az autócsodámat követtem sántikáló apámat.Ahogy kívül úgy belül sem változott semmit ház. Minden szürke, és egyhangú volt. Hátra mentem a folyóson a szobám felé. Kitárva az ajtót elfogott az a jó érzés, hogy itthon vagyok. Leraktam az ágyam mellé a bőröndjeimet majd a többi táskámat is becipeltem, hogy aztán ebédet tudjak készíteni magunknak.Ebéd után egy órát beszélgettünk majd fáradságra hivatkozva bevonultam a birodalmamba és kulcsra zártam a kapuját. Ha egy idegen betévedne, ide azt mondaná, hogy a lakója egy szomorú magányban szenvedő lány, aki bezárkózott a saját világába. Pedig ez nem igaz!A falak halványpiros színűek a narancs és a rózsaszín keveréke, de még is jól látszik, hogy a festők a vad vörös színt világosították ki, barátságosabbá téve a helyiséget. Egy fehérszínű szekrény és hozzátartozó komód pihent az udvarra néző ablak mellett. Az ablakok kijáratként is szolgáltak, mert a nyáron kilehetett tárni őket így nem kellett a hátsó kijáraton kijutnom a levegőre. Az ágy a szekrény és félig a szobaajtóra nézett. Egyik oldalán egy ismét fehér éjjeliszekrény a másikon meg egy íróasztal laptoppal, amely a falból kijövő vezetékhez volt kapcsolva. És még egyéb szoba kiegészítők voltak elhelyezve itt-ott. Leültem a puha alvóhelyemre és hátra dőlve gondolkozni kezdtem. Apán, Eriken… és úgy mindenen, ami eddig történt velem. Míg el nem nyomott az álom.Arra ébredtem fel, hogy éget ételszag készül betörni a friss illatú birodalmamba. Ásítás közbe kinyújtottam az elgémberedett tagjaimat majd kimentem a nappaliba, hogy onnan megcsodáljam apám főztjét.- Megint a palacsintával próbálkoztál? – kérdeztem nevetve miközben jókat derültem a bénázásán.Hát nem hiába a palacsinta nem azok közé az ételek közé tartozott, amiket Walter meg tudott csinálni. Megsajnálva félre lökdöstem az útból és kidobva a kukába az éget tészta maradványokat neki láttam a sütésnek. Csináltam mind kettőnknek annyit, hogy akár még másnap ebédkor is azt esszük. Vacsora után megbeszéltük, hogy holnap elmegyek körülnézni a környéken, míg jó apám vizsgálatra, megy a kórházba. Lefürödtem majd a jó éjt puszi után – amitől apum nem tud elszokni, de nem is bánom –, aludni indultam.

Ez egy kis novella féleség... Angyal írta meg ennek az eredeti változatát és az sokkal jobb.. Csak az olvassa el akit nem ért mostanába érzelmi kihatás!!! De amúgy meg jó szorakozást!!!:D Kritikát kérek!



Fájdalom és önmarcangolás. Egy lány megkövülve ül a fürdőkádba. A ruhái már eláztak és a víz tűzvörös árnyalatot vett fel a vérétől. Gyászol. Ki fontos volt számára már nem jön vissza többé. Sötétség borítja a lelkét és már nem létezik. Nem tud gondolkodni és csak újra és újra az utolsó beszélgetésük pereg le a szeme előtt. Nincs többé és Ő is elment. A szemei kipattannak és kimászva a vértől színezett vízből. A folyóson az anyját hívja.
- Anya! Itthon vagytok már?
De válasz nem érkezik. Lenéz a padlóra, amin vércsík jelzi az útját. Beront a szobájába. Mintha egy hurrikán söpört volna át rajta. Mindenhol szilánkok és darabjaira szakadt képek. Leül az ágyára és felemelve az egyiket emlékek söpörnek végig benne. Egy fiú és egy lány nevetve ölelik egymást és úgy néznek a fényképezőgépbe.

Egy és fél héttel korábban…

Zoe izgatottan ül a nappaliba szerelmére várva. Bármelyik percben megjöhet. Mikor utoljára beszéltek a fiú azt mondta neki, hogy valami fontos dologról van szó. A lány megörült, mert eszébe jutott az ötlet, hogy lehet, megkéri a kezét. De ekkor még nem tudta, hogy erről szó sincs. Csengettek. Felugrott és egyből az ajtó elé sietett. Kitárta és Adam nyakába ugrott. A fiú halkan felnevetett majd eltolva magától a lányt megfogta a kezét és behúzta a házba.
- Zoe mi előtt belekezdenék tudnod kell, hogy fontos vagy számomra és nagyon szeretlek… - a lány már sejtette mi fog történi. A fiú szakítani fog. És sejtése be igazolódott.
- De nem lehetünk együtt. Szakítok! – Zoe lerogyott a kannapéra és csak maga elé meredt. Nem sírt, nem kiabált csak csendben megszólalt anélkül, hogy felnézet volna az előtte álló fiú szemeibe.
- Menj el! – Nem bírta tovább. A hangja elcsuklott és a könnyei utat törtek maguknak. A fiú magyarázkodni akart, de a lány csak ugyan azt kántálta.

Miután Adam elment Zoe bezárkózott a szobájába és még anyja kérlelésére se jött elő. Nem értett semmit, de azt tudta vissza kell kapnia a fiút. Telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Felvették és mielőtt a vonal túlsó felén bármit mondani tudott volna Adam, a lány máris belekezdett a magyarázkodásába. A fiú szólni akart, de ekkor egy kamion belecsapódott a kocsijába és még utolsó erejével halkan belesuttogott a telefonba:
- Szeretlek… - a vonal megszakadt.

Lent telefoncsörgés hallatszott majd valaki felvette. Zoe kilépet a szobájából, s mint egy élő halott úgy ment le a lépcsőn. Anyja keservesen zokogott apja karjai közt.
- Zoe… Adam balesetet szenvedett. Nem tudták megmenteni. – A lány ismét felfutott a lépcsőn és bezárkózott a szobájába. Saját magát hibáztatta, amiért ez történt. Nem evett, alig ivott. Azt is, csak azért mert anyja kényszerítette rá.

Egy és fél héttel később… a temetés reggele

Mindenki a temetésre készülődik. Neki is arra kéne, de ő csak felhúzott térdekkel ül a szobája egyik sarkában, mint minden nap. Szemei pirosak a sírástól. Arca beesett és már csupán csak árnyéka régi önmagának. Feltápászkodott és rombolni kezdett. Végig sétált az üvegszilánkokon, amik meztelen talpába belemélyedtek, elért a tükréhez. Az még érintetlenül állt a szekrénye mellett. Fájdalmat már nem érzet csak elviselhetetlen kínt. Kezeit felemelte és mind két tenyerét erősen rányomta az üvegdarabra. Az erőfeszítés miatt megadta magát és több helyen elvágva a lány tenyerét tört el. Egy-két darab a földre potyogott. Megfogva egy nagyobbat már sebzett tenyere közé szorította és a fürdőbe sétált. Megeresztette a vizet a kádba és beleült ruhástól. Mind két csuklóját átvágta és alábukott a vízbe. Szemei előtt csak Adam lebegett, hogy most már együtt lehetnek öröké.

Edward

Amint Jasperék elhagyták a házat a kicsik sírni kezdtek. Bella és Esme boldogan fogták ölükbe és ringatták a két csöppséget. Ismét átjárt az apai öröm és türelmetlenül vártam, hogy Jake haza hozza a lányomat.

Renesmee egy hete ment La Push-ba óvintézkedés miatt. Persze amilyen okos egyből rájött, hogy újdonsült családtagok miatt van mindez. Három taggal bővültünk és ennek mindenki örül, még Rosalie is mivel kiélheti anyai ösztöneit.
- Edward segítenél? – jött mellém gyönyörű szerelmem Danielt ringatva a kezében.
- Persze, miben segítsek?
- Nem nekem, ha nem Rose-nak – a baba mocorogni kezdett a karjaiban ezért eltolta a pajzsát. – „Egy kis meglepetés Alice-nek! Mennék én is, de rabul ejtett ez a kis hódító” - bökött fejével Danre. Szélesen rá mosolyogtam majd egy gyenge csók után megkerestem húgomat.

Jasper szobájában meg is találtam és hangosan felnevettem, amikor megláttam Em-et amint egy kisággyal szerencsétlenkedik.
- Ne nevess! – kórholt le és morcosan fordult felém. – Inkább segíts. Komolyan, ha még egy gyerek jön, a házhoz én elköltözök. – Rosalie a kezében tartott könyvel tarkón ütötte majd visszatért az olvasáshoz.

Délutánra végeztünk mindennel és már egyáltalán nem emlékeztetett a régi helyre amikor Jasper egyedül töltötte itt mindennapjait. Mivel mi is megtartottuk Bellával a szobámat ezért úgy döntöttünk, hogy Alice-ék is megérdemelnek, egy külön kis zugot ahol kettesben lehetnek. Ezért a legfelső emeleten a lányok egyik gardrób szobáját kiürítve berendeztünk egy hálószobát. A régit meg gyerek szobává alakítottuk ahol nem csak a két új csöppség de Nessie is aludhat majd. *

A tudat, hogy mindenki boldog a családban örömmel töltött el. Meghallva Renesmee kacagását fent hagyva Emmettéket már indultam is lefele.
- Apu, apu! – szaladt felém kislányom mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptem.
- Szia – felkaptam és megpördülve vele megöleltem. – Jól érezted magad La Push-ba?
- Iiiigeen! – adta tudtunkra hangosan. A kicsik egyből felébredtek, és bár nem sírtak, de kíváncsi szemekkel vizsgálták szerelmemet és anyámat.
- Oh… - mászott le az ölemből Nessie, hogy megnézze az unokatesóit.

Renesmee (szemszöge kicsit másként)
Jake-kel nagyon jól éreztem magam az egy hét alatt, de már hiányoztak anyáék és a többiek. Mindig örültem, ha farkason ülve „repültem” át az erdőt. Ez most sem volt máshogy.

Negyedóra alatt már otthon is voltam és leugorva farkasom hátáról szaladtam be a házba. Anya, nagymama és nagypapa az ajtóba várt és örültek, hogy itthon vagyok. Én is örültem neki, hogy újra láthatom őket, de még is, amikor apa lejött a lépcsőn voltam a legboldogabb. Annak ellenére, hogy Jacobbal szigorú és nehezen egyezik bele, hogy elmenjek vele valahova ő még is csak az én apukám.

A nyakába ugrottam mire ő körbeforgott velünk. Hangosan nevettem és válaszoltam minden kérdésére, amit csak feltett, míg végül észre nem vettem a finom édes ismeretlen illatokat. Lemásztam az öleléséből és anyáékhoz sietve megnéztem kiktől származnak.

A kannapéval szembe két bölcső volt, az egyikben egy párszál fekete hajú, ezüstösen kékszemű kislány a másikban meg egy zöld szemű, szőke fürtős fiú nézett vissza rám. Megérintettem nagymama arcát, hogy így kérdezzem meg azt, amit tudni szeretnék.
- Igen, ők az unokatestvéreid kicsim. Alice és Jasper babái – szeretett teljes mosollyal válaszolt. Ezer meg ezer kérdésem lett volna mikor Jasperén kívül egy különösen finom andalító illatot hozott magával a szél az erdő felől. És még volt egy másik is, ami kicsit hasonlított az én farkasoméhoz. Apáék is megérezhették, mert egyből megmerevedtek majd a babákat felkapva mindenki feszülten figyelte az ajtót.
- Kicsim gyere ide! – szólt Rose néni – aki közben előkerült és az egyik fotelból nézte a jelenetet-, megütögetve a térdeit. Több sem kellett és már az ölében is ültem és vártam, hogy az illatok gazdája belépjen az ajtón.

Jasper

A vadászat könnyen ment egy nem is annyira kicsi hibát kivéve. A háztól már messze jártunk, a turista ösvényeket is elkerültük mikor egyszer csak Alice megállt és beleszagolt a levegőbe. Majd elindult a zsákmány iránya felé. Nem is lett volna baj csak éppenséggel egy farkas volt a célpontja. Egyből utána eredtem, egy réten voltak. A farkast egyből felismertem az illatáról. Nicolas. De úgy látszik kedvesemnek nem tűnt fel, hogy akit épp első vacsorájának nézet ki az nem más, mint minden bajok okozója. Szívesen hagytam volna megpusztulni a korcsot, de tudom, hogy ha ezt Alice megtudja, akkor nem csak magát, de engem is hibáztatni fog.

Gyorsan mögé kerültem és lefogtam mire vadmorgás volt a válasza. Képességemet használva egy nagy adag nyugalmat küldtem feléjük. Mikor ismét felnézet a farkasra a szemei kikerekedtek és megkövülten állt kezeim között.
- Mit keresel itt?– na, erre nem számítottam. A hangja nem éppen kedvességtől sugárzott. Az állatnak csak egy fájdalmas nyüszítés volt a válasza majd berohant a fák közé.

- Ez, hogy lehetséges? – fordult egyből hozzám.
- Nem tudom, de ne is törődjünk vele. Inkább gyorsan végezzünk ezzel és menjünk vissza babáinkhoz – csókoltam bele a nyakába.
Szerencsére a vadászat többi része bajmentesen zajlott és Alice még evés közbe is gyönyörű. Miután mindketten eleget ittunk versenyt futottunk hazáig. A hó ismét elkezdet esni és ennek ellenére is a nap nyugovóra térve, ugyan de megvilágította tökéletes alakját és a néma erdő édes kacajától lett hangos. Mennyekben éreztem magam, annak ellenére, hogy én oda sose tehetem be a lábam. De minek is a fenti béke és nyugalom, amikor itt a földön mindenem meg van, sőt még annál is több. Elkalandoztam, mert arra figyeltem fel, hogy egyre jobban távolodik tőlem. Neki iramodva utána futottam.

Beérve a karomba kaptam és nyakamba kapaszkodva bújt hozzám. Lassítottam a tempón folyamatosan megállva még olyan lassú nem lettem, mint egy ember. Így sétáltunk hazáig. Élvezve a hóesést, és azt, hogy együtt lehetünk. Ismét megéreztem a korcs szagát és gyorsan szóltam Edwardnak gondolatban, hogy a kicsiket vigyék biztonságos helyre, mert lehet, hogy lesz egy hívatlan látogatónk. Szerelmem a mellkasomhoz bújva hunyta le szemeit és annyit éreztem, hogy érzések sokasága söpör át rajta. Pár métere voltunk a háztól. Leraktam a földre, hogy kézen fogva tudjunk bemenni az ajtón.

Odabent a többiek mind örültek Alicenek de még ha az arcuk hazudott is az érzéseiket előlem nem tudták eltitkolni. Mind éreztük, hogy baj leselkedik ránk, vagy éppen valamelyik kicsire. Az illatát egyre intenzívebben lehetet érezni a levegőben, ami a direkt nyitva hagyott bejárati ajtón szállingózót befelé.

Angyalom úgy tett mintha nem érezné, hogy itt van a közelbe és odament a lányokhoz, akik a kicsik bölcsője mellett álltak készen, ha esetleg valami történne.
- Szabad? –kérdezte és közbe nem vette le a szemeit a két csöppségről.
- Persze – mosolygott rá Esme.
Átöleltem a derekát és úgy néztem, ahogy óvatosan a karjai közé zárja a kicsi Larat.
A korcs illatát egyre jobban lehetett érezni a levegőben és meg is érkezet. Ott állt az ajtóba, egy farmerbe és onnan nézte a lassan felé forduló kedvesemet. Ekkor bekövetkezett a baj. Alice-nek látomása lett és reszketni kezdet, hála a jó reflexeimnek még időbe elkaptam a babát mielőtt kicsúszott volna a kezéből. Miközben valaki kivette a kezemből a lányomat, nyugtatni próbáltam Alice-t de nem használt. Edward is közelebb jött és visszafogva megszorította a vállát.
Minden olyan gyorsan történt.

- Megöllek te korcs! Ha csak rámersz nézni a lányomra, meghalsz! – üvöltötte és kiszabadulva az ölelésembe elindult Nicolas felé. Edward gyorsan eldarálta mit látott szerelmem és mikor egy bizonyos szóhoz ért megelőztem Alicet és a farkasnak teljes erőmből behúztam egyet.


Bocsi a késésért...

bocsi.. de késik a Word of Blood új fejezete... mindmindenki másnak nekem is keddtől suli... a fejit elkezdtem... már írtám kb. 3 oldalt... és vannak benne érdekes dolgok... De... na igen az a bizonyos de... megprobálom írni a DS-t... hogy abból is kapjatok végre új részt... írok egy új történetet aminek fent van itt a prolója... és azon is gondolkozom, hogy publikájam-e... ha még sem publikálom akkor msn-en vagy e-mailbe elkérhetitek ha kíváncsiak vagytok rá.. oldalt megtaláljátok mindkettő címemet...

Most ne gondoljátok azt, hogy nem foglalkozok veletek csak épp nekem is sok dolgom van így utolsó héten... és a hétvégét a suliba fogom tölteni ezértis elnézésetek kérem.. de arra fellehet készülni, hogy suliidőbe max hétvégén tudok írni vagy pedig néhanapján délután de akkor is csak hétvégén lesz új fejezet.. na ennyit akartam... írjatok véleményt hsz-ba vagy chat-be a vázlatokról!

Sziasztok!

Sziasztok! Na felraktam az eddig meglévő három vázlatomat... írjatok ahhoz véleményt amelyik tetszik vagy éppenséggel nem.. és döntsétek el melyiket írjam meg! Kettőt már elkezdtem... de természetesen a Word of Blood folytatódni fog mivel az a blog fő történet-e a Dark Sunlight meg csak ilyen mellék történet de azt is írom...
Puszii:
Bubi

Érzelmek nélkül

Ki is vagyok én? Azt én is szeretném tudni. Van nevem, tudom hány éves vagyok. De még sincs semmim. Illendő lenne bemutatkozni: Emma Virginia Clara Swan a rendes nevem és 20 éves vagyok. Az Oregon állambeli Portlandbe születtem és itt élek és ide jártam iskolákba mióta az eszemet tudom. Mondhatnám azt, hogy normális hétköznapi életem van, de akkor hazudnék. Elsőéves hallgatóként az egyetemen sok új információ tárul elém. Azt kérdezitek miért hagytam ki egy évet? Ez egyszerű. De ha nem gond most inkább nem mesélem el. A tárgyra térve, apámmal élek 14 éves korom óta miután az anyám lelépet egy pénzes fickóval. Semmit se tudok róla, de most már nem is akarok. A legszörnyűbb éveim azok a gimnáziumban voltak. De túléltem, hála Eriknek, akivel már lassan 3 éve együtt vagyunk. Eleinte csak barátok voltunk, de aztán a barátságból szerelem lett. Tényleg nem kívánhatnék többet hisz van egy barátom, aki szeret, ott van az apám, aki bár mozgássérült mégis jó vele a kapcsolatom. És persze Kitty az egyetlen barátnőm, akivel mindent megosztok.
Az egyetemen történelmet, régészetet, pszichológiát és misztikus dolgokkal foglalkozó tantárgyakat vettem fel. Ismét megkérdezhetitek, hogy miért pont ezeket. Erre is csak annyit tudok mondani, hogy most nem válaszolnék. Annyit elárulhatok, hogy minden egy hideg októberi napon kezdődőt, még pedig az őszi szünet első napjától bezárólag november 3.-áig. Kíváncsi vagy mi történt? Akkor olvasd végig figyelmesen a naplómat és mindent megtudsz belőle. De figyelmeztetlek nem egy tündérmese…

Vérengzés Cullen módra

Bella Cullen Volturi vagyok. A Volturi klán egyik új vezetője. A történetem ötven éve kezdődőt mikor is Aro a Volturi klán régi vezére egy vámpírt küldött hozzám és családomhoz, hogy képességét használva a vegetáriánus életmódról áttérjünk a normális vámpír élethez, vagyis az ember vérre. Igaz akkoriban én még ember voltam, de ez sem akadályozta meg az idegen vámpírt. Egy majdnem halálos balesetet elintézve nekem pont az esküvőm előtti napon. Elérte, hogy szerelmem Edward Cullen átváltoztasson. Az alatt a három nap alatt, míg én a kínoktól szenvedtem családomon végig söpörve kitörölte minden emléküket. Persze csak azokat, amik az állatvérhez kapcsolódtak és helyette az ő saját emlékeiből illesztette be az emberi áldozatokat, amikor vért ivott. Én erről mit sem tudva ébredtem fel és ragyogó arany íriszek helyett rubinvörös szempárok néztek vissza rám. Először meg ijedtem és nem értettem semmit, de aztán hirtelen elsötétült minden és mikor újra eszméletemnél voltam már nem furcsálltam semmit. Egy csomókérdésem volt mivel nem emlékeztem jól az emberi életemre. Edward felajánlotta, hogy mindent elmesél, csak előbb menjünk el vadászni. A torkom ekkor égni kezdet és az ezer éve víz nélküli sivatagnál is szárazabb volt. Nem ellenkeztem, kiugrott az ablakon és én egy könnyed mozdulattal már kívülről figyeltem a házat. Megkérdeztem, hogy mire fogunk vadászni és ő csak könnyedén azt mondta, hogy emberre. Nem mondtam semmit csak követtem ki a városból. Már messze járhattunk mikor embereket hallottunk az erdőbe. Közelebb lopóztunk hozzájuk és kifigyeltük őket. Négyen voltak, egy nő és egy férfi és két gyerek. Élvezetes móka lesz, fordult felém majd kérte, hogy szagoljak mélyen a levegőbe. Így is tettem és akkor eljutott hozzám az illatuk. A vérük illata. Ösztönösen cselekedtem és rájuk támadtam. Először a nőt néztem ki magamnak, mert neki volt a legfinomabb illata. Mikor végeztem vele ránéztem az egyik gyerekre, aki már félig meghalva feküdt a fűben. Nem vártam több percet és neki is megkóstoltam a vérét. Akkor tévedtem, először de nem utoljára. A gyereknek sokkal ínycsiklandozóbb volt az íze, mint a nőnek. Félre dobtam a tetemét és szerelmemre néztem, aki tűzet rakott biztos azért, hogy el tudja égetni a tetemeket. Ő se unatkozott amint végig néztem a másik két holtesten. Rádobálta a testeket mikor elégtek eloltotta a tűzet és hátulról átölelt. Amit akkor belesúgott a fülembe arra még most is kristály tisztán emlékszek.
- És a bárányból immár oroszlán lett! – Majd belecsókolt a nyakamba.

Alice

Négy hónappal, két héttel és öt nappal ezelőtt derült ki, hogy babát várok. Pontosabban babákat várunk. Az elején minden simán ment és kezdtem hozzá szokni a gondolathoz, hogy anyuka leszek. Bella mindenben segített és elmesélte neki milyen volt mikor Nessie-t várta. Nem egy tündérmesébe illő élmény lehetett szegény lánynak, de én reménykedtem benne, hogy nálam más lesz. De tévedtem… nagyot tévedtem. Az első hónap végén derült ki az, ami megpecsételte a következő három hónapot. Ikrek lesznek. Hiába történt már meg minden ez akkor is más volt. Nagyon más és minden ez miatt ismétlődőt meg újra. A három fiú azon voltak, hogy rávegyenek: ki kell venni őket a hasamból. De én nem hagytam magam és a többiek szerencsére mellém álltak még Emmett is, aki örült, hogy még többen leszünk. Igaz valamilyen szinten megértettem az aggódásukat, de bármenyire is szenvedtem tudtam, hogy nem halhatok meg, mert Jasper vámpírrá változtatna. És biztos voltam ebbe mivel ő maga mondta még a legelején mivel kicsi az esélye annak, hogy élve ki tudom hordani a magzatot. Most pedig itt vagyunk négy hónappal később. Egy kórházi ágyon fekszek és még a leghalálosabb betegebb embernél is rosszabbul nézek ki még is liter számra innom kell a donor és az állati vért keverve. Már az elején tudtam, hogy ez lesz a vége, de most itt lenni és végig csinálni nagyon nehéz.

Jasper

Ha csak ránézek elhalt, sápadt arcára összeszorul halott szívem. Én jutattam ide és bárki az ellenkezőét állítja akkor is tudom, hogy én vagyok a hibás. Még mellette se tudok lenni fogni a kezét, mert az érzéseit erősebben érzem, mint bárki másnak és a fájdalma engem is körül jár. Már december van, ez a hónap jóval hidegebb és fagyosabb, mint eddig bármikor. Még sincs egy hópehely sem a földön. Kinéztem az ablakon, oda kint kopár minden és világosodik. Csak kifelé néztem és vártam. Ekkor egy reccsenés hallatszott, amire mindenki felkapta a fejét…
- Áááááh! – Alice hangos kiáltása hallatszott az emeletről. Elsőként ugrottam fel és futottam fel szerelmemhez. Bella éjjel-nappal vigyáz rá helyettem is és most rémült segélykérő tekintettel ölelt magához.
- Jas-Jasper sajnálom. A ge… gerince eltörött – zokogott fel keservesen. Eltoltam magamtól Bellát és megkerülve az ajtó felé vettem az irányt, ami most félig nyitva volt belátást nyerve a folyosón lézengőknek. Alice mozdulatlanul feküdt az ágyba és szemével könyörgött, hogy mentsem meg a gyerekeket. Az idő lelassult körülöttem és egy öröké valóságnak tűnt míg Edwadék feljöttek a földszintről és neki álltak megmenteni az Angyalomat és talán a babáinkat. Igen beletörődtem és elfogadtam, hogy apa leszek, még ha ilyen áron is. Alice-ért mindent megtennék, és ha ő így akarta, akkor így lesz a legjobb mindenkinek. Ott akartam maradni a szobába, de nem ment. Ezért gyorsan kihátráltam és halkan becsukva magam előtt az ajtót lerogytam a fal mellé. Összeszorítottam a szemem és hallgattam mi történik bent. Egy idő után minden elcsendesedett majd egymás követve két sírás hangzott fel.

Rosalie és Esme jött fel a lépcsőn kezükben egy-egy takaróval majd egy együtt érző pillantás után beléptek a számomra oly hívogató szobába és elvesztek benne. Ismét kinyílt az ajtó és két gyönyörű teremtményt hoztak ki a karjuk közt.
- Nézd kicsim itt az apukád – guggolt le elém Rose kezében egy szőke hajú zöld szemű kisfiúval. Felálltam és kérlelőn néztem testvéremre, aki óvatosan a kezembe csúsztatta a kisfiút. Esme közbe elvitte a másik babát megfürdetni és néhány pillanattal később Rose is csatlakozott hozzá a fiammal együtt. Van egy fiam!

Tovább várakoztam az ajtó mellett, hogy megkapjam a jó hírt miszerint apámnak sikerült beadni a vámpír mérget kedvesem testébe. A hír meg is érkezett negyedórán belül. Carlisle-ék meggyötört arccal, ugyan de mosolyogva léptek ki a falak közül.
- Minden rendben van fiam! – ölelt magához. Megnyugodtam és ők is érezhették mivel még nagyobb lett a mosolyúk. – Menj be hozzá, pár perce adtuk be neki a mérget.
Habozás nélkül rontottam be megnézni Alice-t aki ismét mozdulatlanul feküdt az ágyon és ha nem hallanám a szíve gyors veresét már úton lennék Olaszország felé.

- Jasper téged akarnak! – jött be a szobába Bella.
- Jó lemegyek, itt maradsz addig?
- Természetesen – mosolygót.
Még egy csókot leheltem szerelmem homlokára majd elengedtem a kezét és lementem a nappaliba. Tele voltam kérdésekkel és szörnyetegnek éreztem magam, amiért a legfontosabb időkben mindig magára hagyom Alice-t. Leültem a többiek mellé és előre dőlve az arcomat kezeimmel takartam el. Most tényleg nem érdemlem meg, hogy létezzek.
- Jasper ne emészd magad! Te mindent megtettél Alice-ért – veregette meg a hátamat Carlisle.
- Nem hinném… nem voltam ott mellette mikor szükségem volt rá.
- Nem a te hibád, hogy a képességed győzedelmeskedett rajtad – mondta együtt érzően. – Nézd a jó oldalát, Alice rendbe fog jönni hamarosan és közénk fog tartozni. Ráadásul még két ilyen csodálatos gyermek apjának is nevezheted magad.

Ránéztem a varázslatos tüneményekre, akik most Emmett és Rosalie ölében békésen szuszogtak. Nem csak egy fiút kaptam Angyalomtól, ha nem egy angyali kislányt is, aki az anyukájára hasonlít kivéve a szemeit, mert azok olyan kékek, mint nekem egykoron mikor még volt miért levegőt vennem.
- Mi lesz a nevük? – kérdezte Esme, megtörve ezzel a csendet.
Ránéztem, és ahogy közben végig siklott a szemem a többiek arcán ők is kíváncsiak voltak erre.
- Daniel Hale és Lara Cullen – suttogtam. Még most is nehezen hiszem el, hogy apa vagyok. Eddig csak sejtettem milyen érzés is apának lenni, Edward érzései által, de most már én is tudom. Csodálatos és leírhatatlan minden egyes perc, amit velük tölthetek.
- Szia kicsi Lara – köszönt Emmett a karjában tartott kisbabának aki nyitogatta a szemeit.
- Van valami képességük? – két napja születtek és még is alig tudok róluk valamit.
- Még nem nagyon derült ki semmi. De hasonló képességük lesz, mint Renesmee-nek vagyis érintés árán tudják majd használni őket – adta a tudtomra Carlisle.
- Értem és valami jelek esetleg?
- Lara képeket lát, amikor hozzá ér valakihez a múltból és a jövőből. Gyakran látom, amikor bevillannak előtte – mosolygót Edward. Mivel nekem semmi közöm a jövőbe látáshoz úgy látszik valami hasonló képessége lesz Alice-nek.
- Sajnos Danielt még nem tudjuk, mert nem nagyon csinált semmit. – Megdöbbentem és elcsodálkoztam egyszerre. Nem elég, hogy két angyali teremtményt kaptam mondhatjuk azt, hogy karácsonyra, hanem még szerelmemnek is csodás képessége lesz.

Alice

Mindenem ég. Olyan, mintha valaki ezer tüzes tűt szurkálna a testembe. Sikítani és meghalni lenne kedvem. Valaki vessen véget ennek a szörnyűséges kínnak! – kiabáltam. De normális szavak helyett csak fájdalmas kiáltást hallattam.

Langyos kezek szorítására lettem figyelmes. De, hogyan? – kérdeztem magamtól. – Hisz a vámpíroknak hideg a bőrük akár a jég…
- Nyugodj meg szerelmem, mindjárt vége – suttogta a leglágyabb hang gazdája.
A szememet óvatosan kinyitottam, és megkerestem a tökéletes arcot. Még nagyobb fájdalom hasított a mellkasomba, mint eddig és a biztató szívdobogás egyre jobban halkulni kezdet. Valamilyen vékony anyagot markolva tűrtem a fájdalmat, míg csökkeni kezdet.
A szobában ahol voltam mindent tisztábban láttam, mint emlékezetemben. Az ajtó sorban nyílt és csukódott. Végignéztem a többieken, akik boldogan figyelték minden mozdulatomat.

Odasétáltam Jasper mellé és átöleltem, majd megkérdeztem, hogy láthatnám-e a kicsiket.

Mikor újra kinyitottam a szemem még ugyan úgy az ágyon ültem és mindenki engem nézet. Nem értettem mi történ velem az előbb és értetlenségemre hamarosan meg is kaptam a választ.
- Látomásod volt – mondta ki könnyedén Edward egy félmosoly társaságában.
- Mim volt? – kérdeztem. Közben felálltam és hercegem elé léptem.
- Látomásod, de majd később elmagyarázom! – felelte majd sorjában hagyták el a szűkős helyet magunkra hagyva.

- Szia! – nézet a szemembe Jasper.
- Szia… - magához ölelt és belepuszilt a nyakamba. Összerázkódtam az érintésétől és újra fekete szemeiben merültem el.
- Mikor láthatom a kicsiket? – szólaltam meg hosszabb csönd után.
- Előbb menjünk el vadászni aztán mindent utána – javasolta. Ekkor megéreztem a maróérzést a torkomban, ami olyan volt mintha két hete nem ittam volna semmit. Beleegyezve a vadászatba Jasper kitárta a plafonig magasodó ablakot és egy ugrással már a füvet taposta. Aggódva követtem, de mikor könnyedén mellé estem csak rám mosolygott majd futni kezdet az erdő felé én pedig követtem.

Köszi, hogy egyre többen jelölitek be ezt a blogomat is:D Most már minden fejezetet felraktam és azt tervezem, hogy mivel van már vázlat ötletem.... ezért azokat is felrakom ide persze csak, ha érdekel titeket és eldönthetitek melyiket írjam meg. Megjegyzésbe vagy chat-be írjátok le mierről a véleményetek! puszi

A végzet 55. napja, Everard halálának 6. évfordulója. Caleb és Clare uralkodásának 463. hónapja.

Vámpírok birodalma

- A nap ma se tisztelt meg minket jelenlétével – sóhajtott Caleb.
- Majd csak eljön, az a reggel mikor újra felragyog az égen – dőltem a hátának.

A világ régen megváltozott. Az emberek már csak néhány helyen élnek és azok a vidékek is halálra vannak ítélve. A földet elfoglalták a misztikus lények és így háborúk kelnek életre mindenhol. Éppen ezért született egy új faj. Nevüket tilos kiejteni vagy csak gondolni a nevükre. Ezért mindenki csak úgy hívja ezt a fajt, hogy Ők. Ők képesek rá, hogy a Földön élő összes lény békében éljenek egymás mellett. Nincs több háború, nincs többé észnélküli gyilkolás és legfőbbként nincs többé ember. Az emberek korának immáron vége szakadt. Én és Caleb tisztavérű vámpírok vagyunk az utolsók a tisztavérűek között. Mi simítjuk el az apró gondokat, és mi irányítjuk a fajtánkat. Minden lénynél van két vezető, akik a kisebb dolgokat intézik. Így vagyunk berangsorolva. De mégis Ők utánuk mi következünk a vámpírok.

- Elnézést, hogy zavarni merem felségedet de, Ők hívatnak – rontott ránk az egyik inas és hajolt meg.
- Jól van köszönöm Sam, most elmehetsz! – az inas felugrott és kifutott a szobából. Caleb lehangoltnak tűnt és éreztem rajta, hogy valamit sejt miért is hívják magukhoz.
- Mi történt? – kérlelő szemekkel néztem fel rá.
- Ma van Everard évfordulója és ezen a héten esedékes Jane beavatása – sóhajtotta.
- Jane? Mi köze van Janenek hozzájuk? – kérdeztem meglepődve.
Még is ki ez az ember lány, aki kegyelmet kapott és védve van mindenki ellen? Eddig nem sokat hallottam róla mivel Caleb a velük való intézkedésről sose beszélt. Most is meglepett, hogy elmondta. Everardot ismertem, mikor még nem találkozott az ember lánnyal és én sem Calebbel. Igaz az angyalok és a vámpírok, még most sincsenek szoros barátságba egymással, de én és Everard valamiért nagyon jó barátok lettünk és együtt harcoltunk a békéért.
- Jane egy közülük – sokkot kaptam, és szinte faltam az oxigént.
Caleb két lépést tett meg és már is magához ölelt szorosan. Tudta miért viselkedtem így. Calebnek van a legveszélyesebb és egyben a legjobb ajándéka, amit születésekor kapott. Képes egyszerre megérezni valakinek az érzéseit és a gondolatait is hallja, és mikor harcra kerülne a sor akkor egyetlen gondolattal, megölheti kihívóját. Ezért érdemelte ki a rangját és minden lény közt a nagyságát. Míg nekem csak olyan kis képességem volt, hogy a legjobb nyomkövető voltam. Igaz ez is értékes ajándék de mi a jó abba, ha valaki úgy kerül fel a legmagasabb szintre, hogy az apjáról - akit utál – kiderül, hogy a legelső tisztavérű vámpír és több száz éves. Meg mondom én semmi. Én nem akartam ide kerülni meg voltam a saját szabad világomban Everarddal, de a kis ember lány meg az apám mindent tönkre tettek.

- Clare valaki keres – szólt be Eleanor a fogadott nővérem.
- Köszönöm Eleanor, mindjárt megyek.
- Menj kedvesem, este találkozunk – emelte fel az államat Caleb.
- Nem tudsz előbb jönni? Damen beszélni akar veled.
- Mond meg neki, hogy majd megkeresem de, nem hiszem, hogy előbb elengednek –sóhajtott lehangoltan.
Elbúcsúztunk egymástól és mindketten mentünk a saját dolgunkra. Caleb a tanácshoz, míg én a vendégemhez. Lassan végig sétáltam a hosszú folyosón, ami kivezet az uralkodói lakosztályból a halba. Sam a lépcső alján várt és mutatta az utat vendégemhez. Az egyik dolgozószobába vezetet és tárta ki előttem az ajtót. Bent Damen foglalt helyet az egyik feketebőr fotelben. Sam becsukta utánam az ajtót és ment végezni a feladatait. Sokan éltek a kastélyban és egy kívülállónak úgy tűnt volna, hogy csak inasok, cselédek, pincérek, szobalányokkal van tele, de igazából mindenki azért dolgozott, hogy minden rendbe legyen a birodalomban.

- Oh, Clare drágám napról napra szebb vagy – állt fel a helyéről és jött oda hozzám megölelni.
- Damen, rég láttalak, hol voltál eddig? – ültem le mellé egy másik fotelbe.
- Erre is meg arra is. De most nem azért jöttem, hogy egy jót beszélgessek kedvenc unokahúgommal – mondta komolyan. Felcsigázott és érdeklődve kérdeztem miért is, van akkor itt.
- Akkor miért jöttél?
- Híreket hoztam mindenhonnan…
- Híreket? Miféle híreket? – vágtam a szavába.
- Látom ugyan olyan türelmetlen, vagy mint régen – nevetet fel hangosan.
- Komolyra fordítva a szót, az ember lányról kéne beszélnünk és a lányáról – remek megint az a kis…
- Miért, mi történt?
- A farkasok szerint az angyaloknak a fülébe jutott egy titok. Egy titok, ami az ember lányról szól. És az egyik hírnökük azt hallotta, hogy valami nagyon nagydologra készülnek.
- Pontosan mire? Azt nem mondták meg?
- Én is csak ennyit hallottam és ezt is az öreg farkas, Obadiah mondta. Tudod milyen szenilis.
- Igen tudom, de ez is valami – komorultam el. Néhány perc csönd állt be közénk majd Damen érdeklődve szólalt meg.
- Te is hallottál erről valamit igaz? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen, mégpedig Calebtől pont az előtt mondta el mielőtt Eleanor feljött és mondta, hogy megérkeztél.
- Haha, még, hogy Caleb. Aki még bennük se bízik meg, elmondott valamit neked. Pont neked… haha… - kacagott fel hangosan.
- Ne nevess már! Én is meglepődtem de, ha nem érdekel, akkor meg tartom magamnak – sértődtem be.
- Jó igaz bocs csak ez olyan lehetetlen, mint az, hogy az emberlány nem is annyira ember – az arcomat látva megfagyott egy pillanatra majd halkan megkérdezte. – Ez igaz?
- Sajnos igen, egy közülük – temettem az arcomat a kezeim közé.
Átbeszéltünk mindent a témával kapcsolatban és arra a következtetésre jutottunk, hogy muszáj beavatni Őket az angyalok intézkedéseiről. Az egész napot együtt töltöttük és egymásnak meséltük mi történt a négy év alatt mióta nem találkoztunk.

Angyalok földje

Eközben az angyalok azt tervezték, hogyan kérjék meg a vámpírokat, hogy öljék meg volt vezetőjük gyermekét.
- Eusebius te sem gondolhatod ezt komolyan – háborodott fel Ernestine.
- De igen is komolyan gondolom. Ha élve hagyjuk még bajt, hozhat a világra.
- De hiszen… ez gyilkosság.
- Tudom Ernestine, de nincs más választásunk. Everard is ezt akarná.
Ernestine szomorúan beletörődőt, hogy az utolsó emléke mesterünkről porrá hullik. Közelebb mentem hozzá és magamhoz öleltem. Minden évben ezen a napon az összes angyal szomorúan gyászolja meg tanítóját, barátját, rokonát, és apját. Everard nem csak egy volt közülünk ő volt a vezérünk az útmutatónk a királyunk és a barátunk.

Ernestine és én együtt indultunk el a népek földjére. Egy hely ahol a fajok együtt élnek egymással. Mikor átléptük a képzeletben húzott határvonalat két alakváltó jött elő a fák közül.
- Mi járatban Eusebius? – kérdezte az egyik. Közelebb jöttek, és akkor láttam, hogy Obadiah és a fia az.
- Lily Sunlight miatt jöttünk – feleltem keményen.
- Mit akartok a kislánytól?
- Nem tartozik rád Obadiah! Csak annyit mondj meg, hogy Akasha a városban van?
- Nem tudok róla, nem láttam vagy négy napja. Kérdezzétek meg inkább Neil-t ő mindent tud, hogy ki mikor lépet be az országba és mikor hagyta el – javasolta.
- Köszönöm barátom! – s eltűntünk a szemeik elől. Nem örültem, hogy hazudnom kell egy régi barátomnak de, ha megtudja, mire készülünk akkor biztos, szól a vámpíroknak.

A városban minden vendéglőbe benéztünk, ahol csak elrejtőzhetett Akasha. De nem jártunk szerencsével, ugyan azt mondták, mint Obadiah. Beletörődve elindultunk vissza a határhoz mikor az erdőből Akasha lépet ki.
- Akasha várj egy kicsit! –kiabáltam utána. Hátra nézet és tágra nyitotta a szemeit mikor meglátott minket.
- Hát ezt nem hiszem el, a többiek dőlni fognak a nevetéstől, ha ezt elmondom nekik. Hogy két angyal ráadásul a vezérek hozzám jöttek – nevetet hangosan közben felénk sétált.
- Jó, de bármit tehetsz de egy megbízás miatt jöttünk.
- Kit kell megölni? – tért egyből a tárgyra. Akasha roppant okos nő volt és a legpiszkosabb ügyekhez mind köze volt.
- Lily Sunlight – mondtam halkan. Meglepődőt és egy pillanatra habozás látszott az arcán de aztán félmosolyra húzta száját.
- Mikor és hol?
- Minél előbb és mindegy. A lényeg, hogy még ma napnyugtáig meghaljon.
- Nem lesz olcsó, ugye tudjátok? És ha bármi gond lesz ez miatt én nem vállalóm a kockázatot, hogy eléjük álljak – nézet rosszallóan. Nem várhattam mást tőle, tőlük mindenki fél még egy bérgyilkos is sírva menekül előlük.
- A pénz nem lényeg. Megcsinálod?
- Nem lenne Akasha a nevem, ha egy ilyen kis munkától megfutamodnék. Ma estére halott lesz a drága – majd elfutott előlünk.


(Külső szemlélő)

Egy óra van napnyugtáig. Jane Sunlight és a kislánya békésen játszanak a házukban messze elzárva minden élőlénytől. Jane kimegy egy pillanatra innivalóért Lilynek a kislányának. Mire visszaér egy vámpír nő kezében, ott van utolsó reménye az életben maradásért. Sírva könyörög, hogy inkább őt ölje, meg és a kicsit hagyja életben. De a vámpírnak semmi sem használ. Pedig a lánynak nagyon finom vére lehet, mert az illata csak úgy csalogatja magához. A nő tudja, hogy ellen kell állnia a kísértésnek, különben a végzettel húz újat. Jane rátámat a vámpírra de akkor a nő félre hajtva a kislány fejét belemélyeszti éles fogát a bőrébe és ahelyett, hogy meginná a vérét, hagyja szenvedni a lányt és az anyját. Majd mikor úgy gondolja, hogy eleget szenvedtek egy mozdulattal, eltöri a kislány nyakát, és még mielőtt eltűnne, elmondja Janenek, hogy kibérelte fel. Ez a módszere, ha az, akit meg kell ölni mások között, tartózkodik akkor előttük, megharapja és pár perc szenvedés után egy mozdulattal, eltöri a nyakát áldozatának, és mielőtt elsétálna, megmondja ki is bérelte fel.

Jane oda mászott a halott kislányához és ölébe fogva ringatni kezdte. Összeroppant lelkileg és meg akart halni. Már senki sem volt. Egyedül élt ebben a borzalmas világban.

Vámpírok:
Ebben a történetben csak kicsit fog hasonlítani a vámpírokról elképzelt kép Meyeréhez. Ugyan is megmaradnak azok a dolgok, hogy nem alszanak, a napon csillognak, nem hat rájuk sem a kereszt sem a foghagyma mivel, hogy nincs, aki félne tőlük. Már, mint ember. És csak úgy lehet megölni őket, ha darabokra tépik és elégetik.
Ami változni fog az, hogy a vámpíroknak lehet gyereke. Ember hiány miatt a még életben maradt állatfajokon élnek. De nem muszáj vért inniuk, mert bármeddig kibírják vér nélkül. Csak mivel akad néhány társuk, aki már több ezer éves és hozzá szokott az emberi vérhez ezért kifejleszttettek egy eljárást, miszerint ha egy másik vámpír, esetleg ha megadatik, akkor egy angyal véréből isznak, örökre elmúlik a szomjuk. A vámpírok nemzedéke háromféle kategóriára vannak osztva.
1. tisztavérűek osztálya
2. behódolok osztálya
3. szabadon élők osztálya

Tisztavérűek: Ide azok a nemes és magasan tisztelt vámpírok tartoznak, akik két vámpírtól származnak és ők maguk is vámpírként látták meg a világot. Vagy pedig azok, akik különleges képességeik miatt vívták ki maguknak ezt a címet.

Behódolok: Ezeket, a vámpírokat senki se tiszteli, mégis meghajolnak nagyságuk előtt. Ugyan is behódolták magukat a tisztavérűek közé esetleg a felsőbb hatalomnál a sötétség gyermekei között, vigyáznak a békére.

Szabadon élők: Nincs sok mondani való róluk. Átlagos vámpírok, akik elfogadva a szabályokat szétszóródva élnek a világban. Ide inkább azok tartoznak, akik kalandvágyók és emberből lett vámpírok esetleg vámpírként születtek.


Vérfarkasok/alakváltók:
Itt ugyan az a történet, mint Meyernél. De még is megváltoztattam egy kicsit a dolgokat.
Változások: Halálos rájuk a vámpír méreg, de nem öli meg őket. De ha egy vérfarkas megharap egy vámpírt, ne adj isten angyalt akkor az a lény is farkassá fog változni. Nem kell mindig farkas alakban mászkálniuk, ezért embernek kinézve élik a minden napjaikat.


Angyalok:
Olyan lények, akik ha összefognak még a vámpíroknál is veszélyesebbek. Halhatatlanok, akiken csak a sötétség gyermekei tudnak ártani.


Sötétség gyermekei más néven az Árnyak:
Nevüket tilos nyíltan kimondani ezért mindenki csak úgy hívja, hogy Ők. A bátrabbak pedig egy „becenevet” kitaláltak nekik és lassan magukat is így hívták egymás közt. Ők az uralkodó faj mind közül. Igaz legkésőbb alakultak ki de ők felelősek a békéért, ami a három másik faj közt kialakult. Senki sem szegi meg a parancsaikat és meghajolnak esetleg futva menekülnek, ha kilépnek az ég alá. Bárki, aki megakar halni elég, ha gondol rájuk és megjelenek előtte. Gyilkolási módjuk gyors és fájdalom mentes. Nem szívesen ölik meg fajtársukat de, ha nincs rá más esély, akkor akár a szüleiket is képesek megölni.
Ha egy mód van rá kerüld el őket különben meghalsz!

Prológus

Az ég egyre sötétedik. Viharfelhők gyülekeznek a magasban rosszidőket hozva az amúgy sem békés világ lakóira. Tudnál élni egy olyan világban ahol az emberek korának vége, és az irányítást átvették az addig csak képzeletben létező lények. Ha te nem is egy bátor fiatal lány igen. Szüleit elvesztette, és egyedül bolyong ebben a szörnyű világban kislányával, aki mindössze hatéves. Nincs senkije, a gyermek apját és egyben vőlegényét elvesztette mikor a kicsi két hónapos lett. Elveszve bolyong a világban ahol vámpírokkal, vérfarkasokkal, angyalokkal találkozik, bármerre csak néz. És van még egy faj ezen a világon kiknek tilos kimondani a nevét s ha valaki csak gondol rá máris utolérik a sötétség gyermekei és halállal fizet érte. Az emberek kihaltak, és ha még is akad egy, aki életben maradt azt valamelyik faj kiírtja. Elmondhatjuk az emberek ideje itt már lejárt. Jane Sunlight kiérdemelte az életben maradást a lények közt. Hogy miért és hogyan képes életben maradni egy tisztaszívű ember és a félvér lánya egy ilyen világban az kiderül, ha elolvasod a történetemet.

De vigyáz még csak ne is gondolj a sötétség gyermekeire mert ha meghallják, megtalálnak és egy óvatlan pillanatban az utolsó csepp véredet is kiszívják. Ők rosszabbak a legveszélyesebb vámpírnál és a legerősebb vérfarkasnál is!

Jasper

A nappaliba beérve leraktam a kanapéra és mielőtt magyarázkodni kezdenék megcsókoltam. Visszahúzódott az érintésemtől és elfordulva a cipőjét tanulmányozta.
- Mi a baj szerelmem? – tudom álszent dolog így viselkednem azok után, amit műveltem, de mellette minden feledésbe merül.
- Jasper kérdezni szeretnék valamit – remeget meg a hangja. Tudtam mi fog most következni, de azt reméltem, hogy nem következik el ez a pillanat.
- Nem kell semmit sem mondanod! Sajnálom, amit tettem és nem érdemlem meg, hogy valaha is megbocsáss nekem és újra kiérdemeljem a bizalmad. De azt tudnod kell, hogy soha senkit nem szerettem, szeretek ennyire, mint téged és nem is fogok! Amióta csak megláttalak első nap az iskolában onnantól kezdve eldöntöttem, hogy erőszak árán sem hagylak magadra! – Könnyek gyűltek a szemébe és valamit mondani akart, de csak szorosan átölelt.
- Fáj tudnom, hogy a szerelmem megölte az apámat… de nem haragszok rád – suttogta. Nagy kő eset le a szívemről, de nem nyugodtam meg. Mivel még mindig volt benne bizalmatlanság és félelem.

Alice

Valami belülről falt fel mikor Jasper mindent elmondott. Megölte az apámat, de nem tudok rá haragudni. Lehet, nem vagyok normális, de az a férfi amúgy sem volt már az apám. Jó az ő véréből vagyok még is csak úgy tekintettem rá, mint egy emberre, akihez nekem nincs közöm. Sok féle érzés kavargott bennem és tudtam, hogy az ölelő karok tulajdonosa jól érzi őket. Megnyugtatott és egyben megrémisztett az a tudat is, hogy nagyobb részben szerelmet éreztem.

Még jobban magához ölelt és mélyen beszívta az illatomat. Megnyugtatás kép a hátamat simogatta és a fülembe suttogót. Eltolt magától majd egy csókot, nyomot a homlokomra és felfutott az emeletre. Mire felállhattam volna a helyemről és elindultam volna utána, hogy hova ment már előttem térdelt és ugyan az az ezüst doboz volt nála, mint pár hete. Akkor nem láttam a doboz tartalmát, mert a nagy hévben megfeledkeztünk róla. Igaz akkor nem történt semmi, de addig a bizonyos tárgyig még sem jutottunk el.

A szemébe néztem és az éget a vágytól és a szerelemtől. Nagy levegőt vettem és ránéztem arra a gyönyörű ezüst gyűrűre, amin egy masni forma van és benne egy fekete kő csillogott, ahogy a lámpa fénye ráirányult.
- Ismét megkérdezném, ha nem bánod. Alice meg tudsz nekem bocsájtani mindenért… és mellettem leszel örökre, mint a feleségem?
- Örökre csak veled – csuklott el a hangom. – Én vérszomjas szőke hercegem! – Könnyezni kezdet a szemem, letérdeltem elé és hagytam, hogy az ujjamra húzza azt a tárgyat, ami jelzi, hogy mi már örökre együtt leszünk.
- A herceg címet elfogadom, de megígérem, hogy a vérszomjas jelzőt soha többé nem ejted ki a szádon! – Lehelte a nyakamba majd a szemembe nézet és megcsókolt.

Valakik a közelben tapsolni kezdtek. Elszakadtunk egymástól és felnéztünk. Mindenki az egész család körül vett minket és boldog vigyor terült szét az arcokon, kivéve Rosalie-én. De még ő is megengedet magának egy halvány vigyort.
- Gratulálunk! – mind közelebb jöttek és sorban végig öleltünk mindenkit.
- Köszöntünk a családban – nyújtott át egy nyakéket Carlisle amin a család címere volt.
Nem tudtam mit mondhatnék csak megint sírni kezdtem örömömben. Azt hiszem annyi szomorúság és szenvedés után ez életem legboldogabb napja. Nem csak, hogy lett egy családom ahol szeretnek, de még az mellett lehetek örökre, akit szeretek. És itt merül fel az a kérdés vajon vámpír leszek valaha? Nem merem megkérdezni, hogy mit gondol erről, mert ismerem Bella és Edward történetét. Vagyis, hogy Edward nem akarta átváltoztatni Bellát, mert úgy gondolta a vámpír lét egy büntetés. Egészen addig, míg a kicsi Nessie meg nem született.

Egy héttel később

Kevesebb, mint két hét múlva Alice Cullen leszek. El sem tudom hinni, hogy mind ez igaz. Olyan akár egy mese ahol vannak jók és rosszak. De a végén mindig a jó győz és a mese vége happy end lesz!

„Valaki halkan nyitja a szobaajtót majd pár pillanat múlva csilingelő nevetés tölti be a szobát és egy gyönyörű fekete hajú kislány fut felém és a lábamba ütközik. Lehajolok és felemelem az ölembe a tündéri teremtményt, aki még mindig boldogan kacarászik. Az ajtó ismét nyílik és Ő lép be rajta kezében egy szőke hajú kisfiúval, zöld szemeivel álmosan néz körül a szobában és mikor meglát, a kezecskéit felém nyújtogatja. A szőke herceg mellém sétál, és egyik karjával átöleli a derekamat és a nyakamba csókol. Végig borzongok az érintésétől majd kinézve az üvegfalon meglátom a tükörképemet, ahogy boldogan mosolygunk és a kis gyerekekkel olyanok vagyunk, mint egy boldog család. De még valami szemet szúrt… mégpedig a bőröm fehérsége.”

Kapkodva faltam a levegőt mikor felébredtem és az álmomban történteken járt az eszem. Egyedül voltam a szobában és a tágas ablakon a nap első sugarai lopakodtak be, végig csiklandozva melegségével a bőrömet. Kimásztam az ágyból és a köntösömet magamra kapva léptem ki a szobából. Finom illatok járták körbe házat, amik a konyhából jöttek. Lépcső felé vettem az utat és lesétálva elém tárult egy csodálatos családi pillanat, amiben nekem sose volt részem. Emmett és Rose a kis Nessie-vel játszottak a földön a többiek pedig őket nézték mosollyal az arcukon. Jasper pont háttal volt nekem. Edward észrevett és már épp szólni akart mikor csendre intettem. Hercegem mögé osontam és egy váratlan pillanatban belepusziltam a nyakába. Összerezzent az érintésemtől és hátra fordulva az ajkaimra tapadt.
- Menjetek szobára! – szólalt meg Em. Mindenki hangos röhögésben tört ki csak mi nem nevetünk rajta.
- Alice, kedvesem örülök, hogy felébredtél – jött be a nappaliba Esme. – Kész a reggelid, nyugodtan menj és egyél valamit.
Így is tettem, hercegem kezét megfogva bementünk a konyhába és ott leültetet az egyik székre és sorban elém rakosgatta a finomabbnál finomabb reggelinek szánt ételt.

Miután teli etetett visszamentem a szobánkba és felöltöztem. Tegnap Bella a tudtomra adta, hogy egésznap az esküvőre fogunk készülni. Nem értem minek hisz még az időpont sincs kitűzve. Épp belemerültünk Jasperrel a csókolózásba mikor az ajtó kivágódott és Bella Rosalie-val karöltve jelent meg. A kezemnél fogva szakítottak ki hercegem karjai közül.
- Lányok ez már több a soknál! – nézet rájuk mérgesen.
- Segíts… - suttogtam.
- Hé, nyugalom tesó csak kicsinosítjuk az új hugicánkat – mondta Rose.
Majd kirángattak a szobából és egyenesen a fürdőbe cipeltek. De végül is hagytam, hogy egész végig úgy foglalkoznak velem, mint egy játék babával. Rosalie mutatott pár ruha tervet - amit ő maga talált ki – miközben Bella a hajamat csinálta. Igaz nem véglegesen az esküvőre készültem, de úgy éreztem magam. A végeredmény előtt hányinger fogott el és még szerencse, hogy a fürdőbe voltunk különben nem jutottam volna el idáig.
Valaki hátra fogta a hajamat, míg én kiadtam magamból a reggelit. Nem volt szép látvány és a könnyek is előbújtak a rejtekhelyükről. Jaspert akartam abba a pillanatban és kívánságom meghallgatásra került, mert a hideg erős karok fogtak magukhoz.

Nagy nehezen meg tudtam nyugtatni magamat de Jasper nélkül nem sikerült volna. Alaposan megmostam a fogamat és jobbnak látták, ha ma már nem csinálok, semmit csak pihenek. Mikor egyedül voltam csak az álmomon gondolkoztam. Hogy vajon mit jelenthet és ki az a két gyönyörű gyermek. Gondolkozás közben lementem a konyhába valami ennivaló után nézni. De pechemre összefutottam Edwarddal.
- Hova ilyen sietősen? – kérdezte rosszallóan.
- Csak enni…
- Szó sem lehet róla most jött ki belőled az étel és máris enni akarsz?!
- De éhes vagyok – mondtam úgy, mint egy öt éves kislány.
- Carlisle mindjárt haza jön és megvizsgál. Addig bírd ki, ha Jasper megtudja, hogy hagytalak felkelni az ágyból, leveri rajtam – felnevettem ezen hisz tudom csak viccelt. De mikor nem nevetett velem én is abba hagytam és lesütöttem a szemem. Visszacammogtam a szobánkba, de megint elkapott a rosszul lét. Időben értem ki a WC-hez. Hercegem megint ott volt mellettem és nyugalmat sugárzott felém, de hasztalanul.

Egészen addig, míg a családfő haza nem ért a nappaliban lévő kanapén feküdtem, mikor nem a mellékhelységben töltöttem az időmet vagy azzal, hogy minél több kaját tuszkoljak magamba. Volt még egy nagyon különös dolog ez alatt az idő alatt. Újra előre láttam, hogy mi fog történi. Mármint csak apróságokat, hogy láttam mikor lépbe a bejárati ajtón Jacob, hogy magával vigye Nessiet és ehhez hasonlókat. Nem akartam szólni erről senkinek sem, de Edward így is láthatta. És egész végig a hátam mögött suttogtak vámpír gyorsasággal, hogy ne halljam meg. De szerencsére egy két szót azért sikerült elcsípnem. Mindig én voltam a téma és valami Bellával és Renesmee-vel kapcsolatos dologról beszéltek és félvérekről. Meg valami Volturiról, akikről eddig is csak néha-néha hallottam, hogy beszélnek.

Minden félelmem és aggódásom előjött mikor Carlisle autójának a motorzúgását meghallottam.
- Nem lesz semmi baj, ne aggódj! – fogta meg a kezemet Jasper.
Még sem tudtam nem aggódni. A garázs felől jött fel a házban kezébe az orvosi táskájával.
- Sziasztok. Alice nyugalom csak egy egyszerű vizsgálat lesz – mondta.
Jasper nem hagyta, hogy a saját lábamon menjek Carlisle után ezért az ölébe fogott és úgy mentünk fel a legfelső emeletre.

Ott Carlisle régi dolgozó szobájába mentünk, ami most úgy nézet ki, mint egy vizsgáló. Ha jól tudom, akkor Bella miatt lett létrehozva anno. Jazz mondott valamit az apjának mire ő csak bólintott. Először egyszerű vizsgálatnak tűnt, de mikor a sarokban álló ultrahang gépet mellém tolta akkor megijedtem.
- Ez minek? – böktem a gépre.
- Csak sima vizsgálat ne aggódj. – Ismét nem nyugodtam meg, de hagytam, hogy azt a furcsa zselé félét rákenje a hasamra. Becsuktam a szemem és a lepedőt markolva vártam, hogy vége legyen. Carlisle mind végig hümmögött miközben a monitort nézte és a hasamon húzogatta azt a kis fejet. Kizártam mindent és csak az álmon járt az eszem, csak akkor tértem magamhoz mikor letörölte a hasamról a zselészerűséget.
- Mi az? Mit találtál? – kérdeztem aggódó hangon mivel semmilyen érzelem nem tükröződött az arcán és Jasper is kérdőn nézet rá.
- Hát van egy jó és egy rossz hírem – felelte végül.
- A rosszat mond előbb – csúszott ki belőlem. Ha valami bajom van, akkor azt jobb előbb megtudni.
- Igaz még nincs végleges időpont, de el kell halasztani az esküvőt – itt már sejtelmesen mosolygott. Jasperre néztem, aki mellettem állt és egyik kezével átkarolva a hátamat simogatta és közben ő róla is a boldogság sütkérezett. Nem értettem minek örülnek ennyire. Meg mi az, hogy elmarad az esküvő. Talán azért, ilyen boldogok mivel meghalok, és végre nem leszek a nyakukon? Nem az nem lehet! – estem pánikba.
- És mi a jó hír? – remélem ez legalább valami pozitív dolog.
- Gratulálok kismama!

A „kismama” szónál leblokkoltam és csak magam elé meredtem. Ránéztem az előttem lévő boldog hercegemre, akivel most madarat lehetett volna fogatni és még jobban kétségbe estem. Én, mint anyuka? Egy gyermek édesanyja. Szokatlan és fura érzés hát még belegondolni, de ahányszor kimondom magamba egyre jobban tetszik az ötlet. Most, hogy belegondolok ezért volt az a furcsa és gyönyörű álom rólam és Jasperről no meg a gyerekekről. Mikor újra felnéztem már az egész család a szobában nyomorgott és minden egyes arcon ott voltak az öröm jelei. Elmosolyodtam én is, de legbelül mégis tartottam valamitől, de nem tudom, hogy mitől esetleg kitől…


The End

Alice

Egész éjjel forgolódtam és azon járt az eszem, hogy vajon mit fog csinálni a családom, ha meglát. Igen már ők a családom. Hiába vannak rendes szüleim és jó húgom, ha van egy hét amikor mindenkivel találkozok. Mióta anya kijelentette, hogy nem kér az életemből és csak egy levelet hagyott maga után, az életem rendesen megváltozott. Örülök is neki, mivel így rendesen megismertem Jaspert és a sok jó, ami történt velünk, senki se veheti el tőlem. De itt van Nicolas… a szíve miatt mindent elkövetett, hogy az övé legyek és én annyi fájdalom után is megbocsátottam neki. Tudom, hogy helyesen cselekszem, vagyis remélem, hogy így van. De ami megtörtént, az megtörtént. Megcsaltam Jaspert, hogy ne okozzak fájdalmat Nicknek és most a szívem miatt megbántom, hogy az igazi szerelmemmel legyek. Mégis, hogy lehetem ennyire idióta, azt mondtam Nicolasnak, hogy szeretem. És igaz vagy nem, nem bántam meg semmit. Furcsa belegondolni, hogy három hét telt el úgy, hogy minden megváltozott főleg én.

Úgy látszik időközben elaludtam, mivel most vakítóan süt át a koszos ablaküvegeken a napfény.
- Szia – köszönt halkan Nicolas a falnak dőlve.
Nem néztem rá, de így is éreztem, hogy megint elsírom magam. Ellökte magát a faltól és közeledett felém, az ágy besüllyedt, mikor leült velem szemben. Felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni, de nem azt látta, amit várt. Barna szemei kikerekedtek és szólásra nyitotta a száját, de inkább letörölte az útnak induló könnyeimet és magához vont. Belefúrtam a fejemet a mellkasába és harcoltam a sós vízcseppek ellen, amik az arcomat égették.
- Sss. Nyugalom, most már minden rendben lesz! – Simogatta a hátamat nyugtatásként. Még jobban megöleltem és a könnyeim kis idő után elapadtak. Olyan, mintha valaki kedve szerint nyitja és zárja el a csapot.

- Kész vagy? – kérdezte már az erdő fellé haladva.
Szörnyű emlékek jutottak hirtelen eszembe, ahogy körbe néztem az ijesztő tisztáson. Csak bólintottam, majd Nicolas rázkódni kezdett, és egy bronzbarna bundájú farkas állt előttem. Valahogy fölmásztam a hátára és, miután erősen megkapaszkodtam a szőrében, nekiiramodott és a tappancsai végigsöpörtek az erdő aljnövényzetén. Nem néztem merre megyünk, mert ismét a szemeimből kifolyó folyadékkal voltam elfoglalva és a gyorsaság miatt a szél is csípte az arcomat.

Nick megállt és felnéztem miért nem fut tovább. Ekkor láttam, hogy „otthon” vagyok. Én kértem, hogy előbb idejöjjünk, mert akármennyire is nem szívlelem apámat, most már biztos ő is aggódik értem. Lemásztam a hátáról és berohantam a bejárati ajtón. A földszinti fürdőből kivittem Nicolasnak egy törülközőt, hogy be tudjon jönni a lakásba. Elfordultam, míg átváltozott és maga köré tekerte az anyagot, majd együtt felmentünk apám hálószobájába valami ruha után nézve. Az egész ház csöndes volt. A lépcső közepén egy véres papír pihent a fa deszkán. Megrémültem és Nick kezét szorosan megszorítottam, miközben felemeltem.

- Nem… ez nem lehet! Ilyen nincs… ez csak egy rossz álom! – hajtogattam egyfolytában. A papír kicsúszott az ujjaim között és leestem a lépcsőre. Nem sírtam, mert egyszerűen most nem jöttek a boldogító, megnyugvást hozó könnyek. Csak pislogtam és a levél tartalmát ismételtem újra és újra. Nicolas nem értette mi történt, ezért elengedve a kezemet a papír után kapott és hangosan olvasni kezdett.
- Alice! Nincs mentségem az ellen, amit tettem… és ha nem is hiszel nekem, de mindezt érted tettem! Szeret és ölel: A te vérszomjas szőke herceged! – Vele együtt suttogtam a szavakat és közben azon gondolkoztam, hogy „Miért?”. Ő tette, akiben a legjobban megbíztam. Akit szeretek és szeretni is fogok, mégis megölte az apámat. Igen biztos, hogy ez történt, mert már mikor ide értünk akkor is furcsa érzésem volt, hát most beigazolódott.

Szirénák hangjaira lettünk figyelmesek, miközben némán, mozdulatlanul ültünk a lépcsőn. Nem tudtam felállni és benézni a szobájába. Nicolas felállt, majd a térdem alatt és a hátamnál megfogva a hátsó ajtó felé indult.
- Nincs itt semmi keresni valónk – suttogta és egy csókot, nyomott a hajamra.
- Szorosan hozzábújtam és megpróbáltam elfelejteni mindent. Megállt, mikor már messze voltunk a háztól és talpra állított, nekem adta a hátizsákot, amiben néhány fontosabb dolog volt, majd átváltozott farkassá, hogy könnyebben tudjunk haladni. Ismét felmásztam a hátára és rádőltem, becsuktam a szememet és hagytam, hogy a szél kicsípje az arcomat. Elszundíthattam, mert mikor feleszméltem egy fának neki dőlve ültem és Nicolas még mindig farkas alakban állt előttem, védelmezően és fogait kivillantva morgott valakire, vagy inkább valakikre. Felálltam és körbenéztem. Mindenki itt volt és körülvettek minket. Cullenék és a vérfarkasok támadó állásban voltak és mind Nicolasra néztek gyűlölködő tekintettel. Eléálltam és védelmezően kitártam a karjaimat, hogy senki ne támadja meg. De amikor újra végignéztem a Cullen családon, megláttam pont előttem Őt. Pislogtam párat, majd elkezdtem futni felé. Futás közben lassulni kezdtem és mielőtt neki vágódtam volna, megálltam. Lehajtottam a fejemet és a könnyeim ismét folyni kezdtek. Éreztem hideg ujjait, amint az államnál fogva felemeli a fejemet, hogy szemembe tudjon nézni. Szemei barnák voltak és sajnálat, fájdalmat, szerelmet, aggódást láttam bennük.
- Sajnálom… - mondta ki alig halhatóan, de én mégis hallottam. Csak álltunk mozdulatlanul és egymás tekintetéből próbáltuk kiolvasni a válaszokat.

Jasper

Itt van, visszatért és újra látom. Még gyönyörűbb, mint emlékezeteimben. Csak nézzük egymást és én próbálom elhinni, hogy ez tényleg a valóság. Óvatosan végig húzom az ujjaimat a karján felfelé, majd finom puha bőréhez ér hideg kezem és megint valahol egy másik világban találom magam. Ahol csak ő létezik és én. Senki sincs körülöttünk csak mi vagyunk. A sötétségben újra felragyogtak a csillagok és az Angyalok is visszakapták a legbecsesebb tulajdonukat. Magamhoz öleltem és mélyen beszívtam édes illatát. Az illúzió szertefoszlott és újra a szörnyű valóságban voltunk. Nicolas már emberi formában és egy nadrágban, hozzá volt kötözve egy fához és a többi quileute is visszaváltozott.
- Én… - Kedvesem valamit mondani akart, de mielőtt újra elveszíteném, ami be fog következni, meg kell csókolnom. Lassan közeledtem felé és, mintha egy törékeny porcelán babához érnék, gyengéden hozzáérintettem ajkaihoz a sajátomat. Habozott egy pillanatig, majd vissza akart csókolni, de elléptem tőle, mert vérének mámorító illata égetni kezdte a torkomat.

A lányok odajöttek hozzánk és arrébb vitték Alice-t, míg Nicolas bűnhődik tetteiért. Közelebb mentem a korcshoz és sajnálattal néztem rá. Nem azért sajnálom, mert amit most fog átélni azt nem kívánnám senkinek. Hanem, mert éreztem rajta, ahogy szerelmemen is, hogy többet éreznek egymás iránt, mint barátok. Ráadásul Alice-ben gyűlöletet is véltem felfedezni, ami csak nekem szólhatott. Mielőtt megszólalhattam volna, Edward lépet mellém és elmondta mit olvasott ki Nicolas és szerelmem gondolataiból. Csodálkozva néztem rá és az arcom eltorzult a hallottak alapján.
- Nem öllek meg, és Alice kedvéért szabadon elmehetsz. Bármikor meglátogathatod őt, de meg kell értened, te itt már csak egy bűnöző vagy, aki kegyelmet kapott a múltja és az érzései miatt! – Szemei kikerekedtek és értetlenül nézett rám. Azt várta, hogy könnyűszerrel kiontom a vérét, vagy egyszerűen csak beleharapok. De nem vagyok képes arra, hogy Angyalom még egy szívéhez közelálló személyt veszítsen el énmiattam. Így is kárhozatra jutok, és nem fogom megérdemelni a bocsánatkérését, de mielőtt örökre elhagy, meg kell tudnia, miért is tettem meg.

A fiút elengedték és egyből Alice-hez futott. A lányok meg akarták akadályozni, hogy a közelébe menjen, de egy bólintás után félreálltak az útjából. Habozás nélkül magához szorította a halott szívem legdrágább kincsét és mocskos száját azokhoz az ajkakhoz érintette, amelyekhez nem is oly rég még én érhettem. El kellett fordulnom, különben megszegve előbb tett döntésemet, darabokra téptem volna.
- Ne hagyj el! – kérte halk bársonyos hangján Alice.
- Muszáj elmennem, de ígérem, még találkozunk! – súgta nyálas hangon a fülébe. Utoljára még szorosan magához ölelte, majd egy hálás pillantást intézett felém és beljebb sétálva a fák sűrűjébe, pár perc múlva fájdalmasan felvonyított, majd remélhetőleg örökre eltűnt. Féltékeny voltam rá és az is leszek. Én soha nem érhetek hozzá Alice-hez úgy, mint ő. Mert egy óvatlan pillanatban megölhetem. Nincs biztonságban mellettem, de most már, ha akarná, se tudnám elengedni. Pedig el kell, mert nem bocsájthat meg azok után, amit az apjával műveltem.

- Ideje haza mennünk – javasolta Edward.
Egy csókot nyomtam Angyalom könnyáztatta arcára és ölembe fogva, futni kezdtem vele hazáig. Út közben egymás szemébe néztünk. Így is jól tudtam haladni, hogy nem figyeltem az útra és legalább még utoljára emlékezetembe véshettem a szépségét.

(írói megjegyzés: A 11. fejezettől folytatódik Jasper szemszögéből. Csak az olvassa, aki elfogad egy teljesen más Carlisle-t! Nem fontos rész, de kellett…)

Jasper

Erdő, erdőt követve futottam a semmibe. Célok nélkül elveszve a világban. Csak Alice arca lebeget a szemem előtt valamiféle utat mutatva nekem. Meg álltam egy magas fa alatt, felmásztam a tetejére és egy ágra lepihentem. Muszáj lesz gondolkoznom, mert nem mehet tovább így.

Két nap telt el a gyilkosság óta. Carlisle és a többiek biztos rájöttek, hogy csak én tehetem és már elindultak utánam megkeresni. Vissza kéne fordulnom és vállalva a következményeket beszélnem, kell apámmal. De még is, hogy állhatnék így elé, mikor embert öltem ráadásul szerelmem apját. Elvesztem az elméletekben, hogy melyik út lenne a legjobb. Az idő gyorsan szelte a perceket és az órákat, ismét magába szíva egy újabb napot. A nap már lemenőben volt és én semmire nem jutottam. Lemásztam a fáról és Forks felé indultam. Egyszer túl kell lennem rajta.

Egy szarvas csorda mellett haladtam el. Vadásznom kéne igaz, hogy nem segítene semmit, de legalább megtudnák, hogy megbántam mindent. Kinéztem magamnak egy nagyobb példányt és beleszagoltam a levegőbe. Vérének illata hívogatott magához és én engedve a csábításnak neki iramodtam. Levegőt venni se volt ideje, ledöntöttem a földre és átharapva a nyakát szívni kezdtem a vérét. Undorodtam az izétől mégis csak emberi vért fogyasztottam alig két napja, de legbelül tudtam többet nem ihatok mást csak állat vért.

***

- Mi ütött beléd? – kérdezte dühösen Carlisle. – Nagyot csalódtam benned Jasper.
Lehajtott fejjel ültem a kannapén és hagytam, hogy apám kiadja minden érzését. El akartam menekülni és átkoztam azt a percet mikor úgy döntöttem, hogy haza jövők. És átkoztam a képességemet is. Fájt érezni ugyan azt, amit a többiek éreztek irántam. Csalódást, megvetést, félelmet, és aggódást.
- Bocsánat – ennyit tudtam kipréselni a számon.
Felnéztem az előttem álló férfire, aki apám helyet apám. S aki mindig a mi javunkat nézte és mi voltunk az elsők az életében. Erre jövők én egy semmire kellő utolsó gyilkos és mindent lerombol. Sírni akartam. Már nem maradt semmi, ami életben tartana.
Csend szállt a házra csak Renesmee szívének dobogását lehetett hallani és egy-egy nyugtalan sóhajt.
- Azt hiszed, ezzel minden megoldódik, hogy bocsánatot kérsz? – szakította meg a csöndet Carlisle.
- Nem, de mi mást tehetnék? – keltem ki magamból.
- Carlisle légy szíves hagyd Jaspert. Te is tudod, hogy elborult az agya és nem tudott gondolkozni – állt mellém Rosalie.
- Köszi, Rose, de magamat is megtudom védeni nem kell mellém állni amikor utálod Alice-t! – morogtam rá dühösen.
Besértődve elindult fel felé a szobájába. Mikor felért hangosan bevágta az ajtót. Emmett intézet felém pár kedves szót majd utána ment.
- Mire volt jó ez az egész? Legalább örülhettél volna, hogy valaki még melléd áll – kért számon Carlisle.
- Nem érdekel és te sem érdekelsz! Mindenki másnak meg tudtál bocsátani mikor hibázott csak nekem nem. Beletörődtél mikor Edward pár évig embereket ölt, elnézted Emmett és Rosalie hibázását is. És mikor Esme hibázott akkor tudomást sem vettél róla, mert érezted, hogy többet nem fordul elő. Mindenki megkapta a bocsánatodat és ugyan úgy bíztál bennük! – kiabáltam az arcába.
Esme remegett a sírástól, de könnyeket nem hullatott hisz nekünk nincsenek könnyeink. Bella és Edward mellé ültek és átkarolva nyugtatni próbálták. Gyűlöltem magamat, amiért bele kevertem őket a vitába főleg anyámat de Carlisle nem hagyott más választást. Ránéztem apámra és ekkor égni kezdet az arcom. Az első pofon… amit apámtól kaptam.
- Takarodj a házamból! - Nem kiabált, nem dühöngött és még csak nem is nézet rám szemrehányóan. Egyszerűen csak a szemembe mondta majd oda ment feleségéhez és átkarolva felvitte az emeletre.

Értetlenül néztem ki a fejemből. A képek összemosódtak a hangok eltűntek. És én csak kővé dermedve álltam a nappali közepén az arcomat fogva.
Mit tettem? Megbántottam a családomat és remélhetőleg örökre elvesztettem apámat! – térdre rogytam és hangosan felüvöltöttem. Mindent elrontottam mikor megöltem Alice apját. Hogy lehettem ilyen önző.

- Nem hallottad, amit mondtam? – jött le a lépcsőről. – Most azonnal hagyd el a házamat, és amíg nem térsz, észhez át ne merd lépni a küszöböt.
- Carlisle te sem gondolhatod ezt komolyan! – csattant fel Edward.
- De igen is komolyan gondolom! Ha egy percen belül nem tűnik el én dobom ki!
- Miért csinálod ezt? Mi is követtünk el hibákat mégse üldöztél el.
- Ne, Edward, hagyd! Elmegyek! Így lesz a legjobb mindenkinek – álltam fel a földről és fordultam testvérem felé.
Elsétáltam az ajtóig és még egyszer utoljára belenéztem apám gyűlölettel teli tekintetébe. Nem bírtam pár másodpercig a szemébe nézni, kinyitottam az ajtót és futni kezdtem az erdő felé. Nem tehettem mást, ha Carlisle így akarja, hát akkor legyen így.

Carlisle

- Nézd meg mit csináltál! Elüldözted, most örülhetünk, ha nem csinál semmi örültséget – korholt le a fiam.
Nem mondtam semmit csak az erdőt figyeltem ahol néhány perce eltűnt az egyik gyermekem. Igaza van, Edwardnak én se vagyok jobb Jaspernél. Elüldöztem az egyik fiamat és ki tudja, mikor láthatom viszont. Nem vagyok jó apa, ha ennyin felkapom a vizet, a többiek is követtek el hibát és én mégis megbocsátottam nekik.
- Hol van Jasper bácsi? – kérdezte álmos hangon az unokám Emmett kezei közül.
- Elment… - feleltem szomorúan.
Belém csapott a felismerés. Meg kell találnom mielőtt bármit, csinálna!
- Vigyázatok Esmere! Edward gyere velem – majd eltűntem a szemük elől és az erdőnél vártam Edwardra.
Nem késlekedet, következő pillanatban már ott állt mellettem és engem figyelt. Nem kellett beszélnem ahhoz, hogy elmondjam mi a tervem. Most amúgy is nehezemre esne a beszéd.

Már órák óta futottunk mikor megéreztük végre az illatát. Elfordultunk abba az irányba ahonnan jobban érzékelhető volt az illata, mert az egész úton bármerre fordultunk érezni lehetett, hogy ott járt.

Egy kidőlt fatörzsön ült, fejét térdeire hajtotta és egy ember számára tűnt volna mintha valaki itt hagyott volna az erdőbe egy élethű szobrot. Mozdulatlan volt és levegőt se vett. Tétováztam nem tudtam mit tehetnék, hogy ne bántsam meg még jobban.
- Menj oda hozzá – javasolta Edward. Kérdőn néztem rá, hogy hallja-e a gondolatait erre csak egy aprót bólintott. Lassan indultam el és mikor mellé értem vártam. Nem mertem semmit se csinálni úgy éreztem magam, mint egy öt éves kislány, aki nem mer megszólítani egy idegent.
- Ha azért jöttél, hogy még jobban a földbe tapos, akkor megnyugtatlak… már nem kell – nézet rám fájdalmas képpel. A hangja rekedt volt az elfojtott sírástól és szemei feketék.
- Én nem… nem akartam… - dadogtam összevissza. – Jasper sajnálom, tudom, hogy nem érdemlem a bocsánatodat… és nem is kérem, hogy bocsáss meg, de gyere vissza. Nem miattam, hanem a többiek miatt. – Jasper még mindig nem nézet rám. A távolba figyelt valamit és gondolkozott.
- Nem, egy gyilkos vagyok! Nem engedhetsz egy gyilkost a házadba! – Meglepődtem a mondatán, nem gondolhatja komolyan, hogy ezért kitiltom a házamból.

Jasper

Legbelül örültem, hogy Carlisle eljött és bocsánatot kért, de ez akkor sem mulasztja el a bűntudatomat. A szavai azt sugallták, hogy megbocsát és felejtsünk el minden rosszat. De az érzései nem erről tanúskodtak. Össze volt zavarodva és nem tudta eldönteni melyik lenne az észszerű döntés, ami mindenkinek jó lesz.
- Jasper a fiam vagy! És nem érdekel, hogy megöltél valakit. Ez a tény elveszik a szeretett mellett, amit irántad érzünk. A család tagja vagy egy a Cullenek közül. Nem kérheted tőlem, hogy nézzem végig, ahogy kisétálsz az életünkből – még mindig nem néztem a szemébe. De az érzései is kezdtek meggyőzni.

Néma csend állt be közénk, Edward magunkra hagyott és haza indult. Carlisle még mindig előttem állt és a tekintetemet kereste, de én elfordult ahányszor csak megpróbált a szemembe nézni. Nem láthatja rajtam, hogy bűntudatom amiatt, hogy megszegtem a tanítását.
- Carlisle egyedül hagynál egy kicsit? – néztem a szemébe most először mióta itt van. Nem mondott semmit csak elfutott. Összekavarodtak az érzései és nem értette, hogy miért kérek időt. Megijedt, hogy esetleg még sem megyek haza. A lelke mélyén dühöngött és még több dolgot a fejemhez akart vágni, de a családja miatt nem tette. Igen én már nem tartozok a családhoz, nekem már csak Alice maradt. Az angyalom, aki bármerre lehet és lehet, hogy soha többé nem nézhetek a csillogó szemébe és nem hallhatom édes nevetését.

De ha itt ülök, és azt várom, hogy történjen, valami sosem találom meg őt. Muszáj vissza mennem Cullenékhez és a segítségüket kérnem. Egy újabb álarcot kell felöltenem ahhoz, hogy elérjek utam végső céljához. A boldogsághoz.
Felálltam a fatörzsről és Forks felé vettem az irányt.