2009. szeptember 16., szerda
Ez egy kis novella féleség... Angyal írta meg ennek az eredeti változatát és az sokkal jobb.. Csak az olvassa el akit nem ért mostanába érzelmi kihatás!!! De amúgy meg jó szorakozást!!!:D Kritikát kérek!
Fájdalom és önmarcangolás. Egy lány megkövülve ül a fürdőkádba. A ruhái már eláztak és a víz tűzvörös árnyalatot vett fel a vérétől. Gyászol. Ki fontos volt számára már nem jön vissza többé. Sötétség borítja a lelkét és már nem létezik. Nem tud gondolkodni és csak újra és újra az utolsó beszélgetésük pereg le a szeme előtt. Nincs többé és Ő is elment. A szemei kipattannak és kimászva a vértől színezett vízből. A folyóson az anyját hívja.
- Anya! Itthon vagytok már?
De válasz nem érkezik. Lenéz a padlóra, amin vércsík jelzi az útját. Beront a szobájába. Mintha egy hurrikán söpört volna át rajta. Mindenhol szilánkok és darabjaira szakadt képek. Leül az ágyára és felemelve az egyiket emlékek söpörnek végig benne. Egy fiú és egy lány nevetve ölelik egymást és úgy néznek a fényképezőgépbe.
Egy és fél héttel korábban…
Zoe izgatottan ül a nappaliba szerelmére várva. Bármelyik percben megjöhet. Mikor utoljára beszéltek a fiú azt mondta neki, hogy valami fontos dologról van szó. A lány megörült, mert eszébe jutott az ötlet, hogy lehet, megkéri a kezét. De ekkor még nem tudta, hogy erről szó sincs. Csengettek. Felugrott és egyből az ajtó elé sietett. Kitárta és Adam nyakába ugrott. A fiú halkan felnevetett majd eltolva magától a lányt megfogta a kezét és behúzta a házba.
- Zoe mi előtt belekezdenék tudnod kell, hogy fontos vagy számomra és nagyon szeretlek… - a lány már sejtette mi fog történi. A fiú szakítani fog. És sejtése be igazolódott.
- De nem lehetünk együtt. Szakítok! – Zoe lerogyott a kannapéra és csak maga elé meredt. Nem sírt, nem kiabált csak csendben megszólalt anélkül, hogy felnézet volna az előtte álló fiú szemeibe.
- Menj el! – Nem bírta tovább. A hangja elcsuklott és a könnyei utat törtek maguknak. A fiú magyarázkodni akart, de a lány csak ugyan azt kántálta.
Miután Adam elment Zoe bezárkózott a szobájába és még anyja kérlelésére se jött elő. Nem értett semmit, de azt tudta vissza kell kapnia a fiút. Telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Felvették és mielőtt a vonal túlsó felén bármit mondani tudott volna Adam, a lány máris belekezdett a magyarázkodásába. A fiú szólni akart, de ekkor egy kamion belecsapódott a kocsijába és még utolsó erejével halkan belesuttogott a telefonba:
- Szeretlek… - a vonal megszakadt.
Lent telefoncsörgés hallatszott majd valaki felvette. Zoe kilépet a szobájából, s mint egy élő halott úgy ment le a lépcsőn. Anyja keservesen zokogott apja karjai közt.
- Zoe… Adam balesetet szenvedett. Nem tudták megmenteni. – A lány ismét felfutott a lépcsőn és bezárkózott a szobájába. Saját magát hibáztatta, amiért ez történt. Nem evett, alig ivott. Azt is, csak azért mert anyja kényszerítette rá.
Egy és fél héttel később… a temetés reggele
Mindenki a temetésre készülődik. Neki is arra kéne, de ő csak felhúzott térdekkel ül a szobája egyik sarkában, mint minden nap. Szemei pirosak a sírástól. Arca beesett és már csupán csak árnyéka régi önmagának. Feltápászkodott és rombolni kezdett. Végig sétált az üvegszilánkokon, amik meztelen talpába belemélyedtek, elért a tükréhez. Az még érintetlenül állt a szekrénye mellett. Fájdalmat már nem érzet csak elviselhetetlen kínt. Kezeit felemelte és mind két tenyerét erősen rányomta az üvegdarabra. Az erőfeszítés miatt megadta magát és több helyen elvágva a lány tenyerét tört el. Egy-két darab a földre potyogott. Megfogva egy nagyobbat már sebzett tenyere közé szorította és a fürdőbe sétált. Megeresztette a vizet a kádba és beleült ruhástól. Mind két csuklóját átvágta és alábukott a vízbe. Szemei előtt csak Adam lebegett, hogy most már együtt lehetnek öröké.
Címkék: ×Novella×
- Hachi non essere triste (Hachi ne szomorkodj.) – veregette meg a vállam Davide az olasz származású társam.
- Ti posso chiedere un favore? (Kérhetek tőled egy szívességet?)
- Sicuro. (persze)
- Hagyj békén! – azzal felálltam az emeletes ház tetejéről és egy fuvallattal eltűntem szemei előtt.
Szárnyaimat kitárva szeltem a fekete égboltot. New York éjszakája ma még sötétebb, mint eddig bármikor.
Nem jó kiválasztottnak lenni, minden egyes nap a földön élni láthatatlanul. S a világ összes országából összezárva egy-egy kiválasztottal és csak velük kommunikálni, mert az egyszerű halandók nem látnak, éreznek, hallanak minket. Főleg így, hogy mind közül én vagyok a legidősebb, és egyedül vagyok ázsiai származású. Valami oknál fogva isten erről a kontinensről csak engem választott.
Könyörgő imádkozás csapta meg a fülemet. Még egy átok felkerült a listámra, őrangyalnak lenni nem épp egy álom élet. Elindultam a hang irányába mikor megláttam, hogy egy ismerős férfi egy fiatal lányt molesztál. A férfi megfordult és akkor felismertem Luke-ot, az angyalok szövetségesét. Luke egy vámpír, aki jó útra akart térni. Igen ide a legjobb szó az akart. Ezek után a főnök tuti, hogy leküldi Luciferhez az alvilág istenéhez bűnhődni. Eddig még csak kétszer találkoztam Luciferrel. Egyszer mikor a szerelmemmel Prue-val vittünk le egy gyilkost, de már csak egyedül jöttem fel. Másodszor meg egy lelket hoztunk fel a fénybe.
Leszálltam az egyik tömbház tetejére ahol észrevétlenül megfigyelhetem a vámpírt. Nem ismert meg, de egy másodpercre felnézet rám és haragos morgás tört fel torkából. Szegény lány már félholtan feküdt a sikátor koszos betonján egy bűzlő szemetes mellett, amibe az étteremben megmaradt kajákat dobálták bele a pincérek. Luke visszafordult szerencsétlen párához, s újra nyakára tapadva szívta ki annak vámpírok számára oly ízletes, csordogáló „italt”. Egy hang szólított meg ekkor:
- Hachi tudod mi a feladatod! Mentsd meg a lányt, s öld meg a férfit. – szólított atyám.
Nagyot sóhajtottam a parancs végén, majd leugrottam a mélybe. Ellene nem ellenkezhetek, hiába lennék újra ember, vagy esetleg égnék el szívesebben a pokol forró pirosas bugyrában. Kiválasztott lettem és ezért nem tehetem. Megragadtam a férfi kabátját hátulról majd neki vágtam az egyik ház oldalának. Ez kicsit elkábította, a lány közbe utolsó erejével sikoltozni kezdet és istent hívta magához. Oda siettem a hozzá és egy imát ráolvasva megállítottam számára az időt és csendesen elaludt. A vámpír magához tért és épp támadni készült mikor felemeltem jobb karomat és tenyeremet felé mutatva megállt.
- Luke Arct, ezennel feloldom rólad a védelmező átkot és mostantól a pokol mélységes tűzében, fogod átélni azt, amit az áldozataid is átéltek! – hátrahőkölt mikor eljutott tudatáig mit is jelentenek számára szavaim.
Ekkor megjelent mellettem Davide és Dionne. Dionne egy francia őrangyal csak szükség esetében lép ki a Mennyek kapuján. Úgy látszik ez is egy ilyen alkalom. Dionne rám nézet mire én csak bólintva jeleztem, hogy az átok fel lett szabva. A tinédzsernek kinéző amúgy 168 éves fegyelmezett lány a második legidősebb a kiválasztott védelmezők között. Karcsú alakjára a fehér „egyenruha” könnyedén simul akár a selyem, aranyszőke haja fürtökben terül szét hátán. Mind legidősebb védelmező, csak nekem vannak szárnyaim és ez is egy azok közül a tények közül, ami miatt lennék most Luke helyébe. Míg a többiek szabadon járhatnak az emberek világába feltűnés nélkül – a fiatalabb angyalokat egyes emberek remekül látják – addig nekem, mint az első és főtiszteletben álló kiválasztottnak az a kötelességem, hogy megtaláljam és megvédjem az ártatlanokat, és rendet tartsak az emberek, vámpírok, vérfarkasok és a mi világunk között. Davide lefogta a bűnözött, míg Dionne rázúdította a világ összes fájdalmat, s én belépést kértem az alvilág kapujánál. A lánynak már hűlt helye maradt – biztos Davide elvitte a „főhadiszállásunkra”. Elsétáltam a sikátor végéhez, a szembe lévő falra a levegőbe rárajzoltam egy keresztet. A fal eltűnt, helyébe a tüzes forróság és vakító pirosság jött. A kapuban megjelent az egyik őr kinek arcát egy maszk takarta.
- Üdv néked pokolbeli társam, légy szíves beengedni minket s gazdádhoz elvezetni.
- Légy üdvözölve nálunk Mennyek hírnöke. Uram már vár reátok.
Az őr elállt az útból mi meg besétáltunk az alvilág ördögi kapuján. Ilyen alkalmakkor mindig egy elkülönített folyóson kell végig mennünk, ami direkt a mi számunkra lett kialakítva. A folyosó végén egy négy méter magas vaskeretes tömör fa ajtó tárult ki előttünk. Dionne mellém sétált és kezeinket összekulcsolva léptük át a küszöböt.
- Jó újra látni titeket kedveseim! – köszöntött egyből Lucifer a pokol istene.
- Szint úgy Lucifer nagyuram.
- Mivel érdemeltem ki azt, hogy így váratlanul látogatást tesztek szerény világomban?
- Ezzel, – s Davide a földre lökte a vámpírt.
- Ó! Egy újabb játékszer – hangos kacaj tört elő torkából. – Hachi édesem elkényeztetsz te engem.
Állt fel a trónjáról és felém siklott. Mikor meglátta Dionne dühös arckifejezését, még jobban elnevette magát.
- Térjünk is a tárgyra – fordult vissza. – Mit kívántok cserébe?
- Csupán annyit, hogy azt a lányt, akit ez a mocsok kis híján kinyírt hadd maradjon az élők sorába, vagy ha már úgy is mindegy neki, akkor enged, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Ám legyen, de Hachi ne feled mi volt Prue-val! – Emlékeztet ismét – most pedig távozattok!
Davide már a kapuban várt minket, Dionne vetett még egy utolsó rosszalló pillantást a pokolra majd végleg elhagytuk ezt az undorító helyet. Egyik világot sem szeretem de, ilyenkor mindig örülök, hogy őrangyal lehetek. Lucifer viselkedésétől hányni tudnék.
- Hachi allons à la maison (Hachi menjünk haza) – nézet rám kérlelően Dionne.
- Menjetek, mindjárt megyek én is – egy csókot leheltem homlokára majd eltűntem szemeik elől.
Meg kell találnom azt a lányt. Volt benne valami különös, ami Prue-ra emlékeztettet.
Egy ideje már keringhettem a város fölött mikor meghallottam az imádkozását.
Messze a nyüzsgő várostól egy kis családi házban találtam rá. Kint ült a csillagos ég alatt és minden ima után egy verset suttogott alig hallhatóan.
Leszálltam az almafára, ami alatt ott térdelt a lány és onnan figyeltem tetteit.
- Istenem add, hogy ő legyen a kit oly, régóta kerestem már…
Megrémültem, a hangja akár az övé, és ahogy így megnéztem a haja, az alakja s az arca is az övé volt. Ellöktem magam a fatörzsétől, leugrottam eléje. A felismerés szikrája mind kettőnk szemében ott ragyogót.
Évekig kerestelek,
Azt hittem elvesztettelek.
De ma láttam egy angyalt
S ismét rád találtam.
Suttogtuk egyszerre. Közeledtünk egymáshoz, végig simítottam arc csontján majd, le felé egészen a válláig. Míg végül ajkaira tévedtem és azon futottam végig ujjaimat. Egy sóhajt hallatott, számat hozzá érintettem édes ajkához. Viszonozva vissza csókolt, így voltunk egy darabig, míg a levegőhiány nem győzött felettünk.
- Ore wa omae ga suki da… (Szeretlek) - búgtam a fülébe. Megrázkódott a leheletemtől, majd újra megcsókolt.
Szorosan átöleltem és szárnyaimat kitárva repültünk fel az igazi világunkba. Nem hagytam fel a védelmezéssel, de mától kezdve csak és kizárólag egy embernek voltam az őrangyala.
Ettől a naptól fogva fekete világomba újra felragyogott a nap és soha többet nem tettem be a lábamat a pokol kapuján.
Lucifer mikor megtudta ki is volt az a lány, akit arra kértem, hogy ne öljön meg, feldühödött és többet egy jó szava nem volt a kiválasztottakhoz.
Címkék: ×Novella×
Edward
Amint Jasperék elhagyták a házat a kicsik sírni kezdtek. Bella és Esme boldogan fogták ölükbe és ringatták a két csöppséget. Ismét átjárt az apai öröm és türelmetlenül vártam, hogy Jake haza hozza a lányomat.
Renesmee egy hete ment La Push-ba óvintézkedés miatt. Persze amilyen okos egyből rájött, hogy újdonsült családtagok miatt van mindez. Három taggal bővültünk és ennek mindenki örül, még Rosalie is mivel kiélheti anyai ösztöneit.
- Edward segítenél? – jött mellém gyönyörű szerelmem Danielt ringatva a kezében.
- Persze, miben segítsek?
- Nem nekem, ha nem Rose-nak – a baba mocorogni kezdett a karjaiban ezért eltolta a pajzsát. – „Egy kis meglepetés Alice-nek! Mennék én is, de rabul ejtett ez a kis hódító” - bökött fejével Danre. Szélesen rá mosolyogtam majd egy gyenge csók után megkerestem húgomat.
Jasper szobájában meg is találtam és hangosan felnevettem, amikor megláttam Em-et amint egy kisággyal szerencsétlenkedik.
- Ne nevess! – kórholt le és morcosan fordult felém. – Inkább segíts. Komolyan, ha még egy gyerek jön, a házhoz én elköltözök. – Rosalie a kezében tartott könyvel tarkón ütötte majd visszatért az olvasáshoz.
Délutánra végeztünk mindennel és már egyáltalán nem emlékeztetett a régi helyre amikor Jasper egyedül töltötte itt mindennapjait. Mivel mi is megtartottuk Bellával a szobámat ezért úgy döntöttünk, hogy Alice-ék is megérdemelnek, egy külön kis zugot ahol kettesben lehetnek. Ezért a legfelső emeleten a lányok egyik gardrób szobáját kiürítve berendeztünk egy hálószobát. A régit meg gyerek szobává alakítottuk ahol nem csak a két új csöppség de Nessie is aludhat majd. *
A tudat, hogy mindenki boldog a családban örömmel töltött el. Meghallva Renesmee kacagását fent hagyva Emmettéket már indultam is lefele.
- Apu, apu! – szaladt felém kislányom mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptem.
- Szia – felkaptam és megpördülve vele megöleltem. – Jól érezted magad La Push-ba?
- Iiiigeen! – adta tudtunkra hangosan. A kicsik egyből felébredtek, és bár nem sírtak, de kíváncsi szemekkel vizsgálták szerelmemet és anyámat.
- Oh… - mászott le az ölemből Nessie, hogy megnézze az unokatesóit.
Renesmee (szemszöge kicsit másként)
Jake-kel nagyon jól éreztem magam az egy hét alatt, de már hiányoztak anyáék és a többiek. Mindig örültem, ha farkason ülve „repültem” át az erdőt. Ez most sem volt máshogy.
Negyedóra alatt már otthon is voltam és leugorva farkasom hátáról szaladtam be a házba. Anya, nagymama és nagypapa az ajtóba várt és örültek, hogy itthon vagyok. Én is örültem neki, hogy újra láthatom őket, de még is, amikor apa lejött a lépcsőn voltam a legboldogabb. Annak ellenére, hogy Jacobbal szigorú és nehezen egyezik bele, hogy elmenjek vele valahova ő még is csak az én apukám.
A nyakába ugrottam mire ő körbeforgott velünk. Hangosan nevettem és válaszoltam minden kérdésére, amit csak feltett, míg végül észre nem vettem a finom édes ismeretlen illatokat. Lemásztam az öleléséből és anyáékhoz sietve megnéztem kiktől származnak.
A kannapéval szembe két bölcső volt, az egyikben egy párszál fekete hajú, ezüstösen kékszemű kislány a másikban meg egy zöld szemű, szőke fürtős fiú nézett vissza rám. Megérintettem nagymama arcát, hogy így kérdezzem meg azt, amit tudni szeretnék.
- Igen, ők az unokatestvéreid kicsim. Alice és Jasper babái – szeretett teljes mosollyal válaszolt. Ezer meg ezer kérdésem lett volna mikor Jasperén kívül egy különösen finom andalító illatot hozott magával a szél az erdő felől. És még volt egy másik is, ami kicsit hasonlított az én farkasoméhoz. Apáék is megérezhették, mert egyből megmerevedtek majd a babákat felkapva mindenki feszülten figyelte az ajtót.
- Kicsim gyere ide! – szólt Rose néni – aki közben előkerült és az egyik fotelból nézte a jelenetet-, megütögetve a térdeit. Több sem kellett és már az ölében is ültem és vártam, hogy az illatok gazdája belépjen az ajtón.
Jasper
A vadászat könnyen ment egy nem is annyira kicsi hibát kivéve. A háztól már messze jártunk, a turista ösvényeket is elkerültük mikor egyszer csak Alice megállt és beleszagolt a levegőbe. Majd elindult a zsákmány iránya felé. Nem is lett volna baj csak éppenséggel egy farkas volt a célpontja. Egyből utána eredtem, egy réten voltak. A farkast egyből felismertem az illatáról. Nicolas. De úgy látszik kedvesemnek nem tűnt fel, hogy akit épp első vacsorájának nézet ki az nem más, mint minden bajok okozója. Szívesen hagytam volna megpusztulni a korcsot, de tudom, hogy ha ezt Alice megtudja, akkor nem csak magát, de engem is hibáztatni fog.
Gyorsan mögé kerültem és lefogtam mire vadmorgás volt a válasza. Képességemet használva egy nagy adag nyugalmat küldtem feléjük. Mikor ismét felnézet a farkasra a szemei kikerekedtek és megkövülten állt kezeim között.
- Mit keresel itt?– na, erre nem számítottam. A hangja nem éppen kedvességtől sugárzott. Az állatnak csak egy fájdalmas nyüszítés volt a válasza majd berohant a fák közé.
- Ez, hogy lehetséges? – fordult egyből hozzám.
- Nem tudom, de ne is törődjünk vele. Inkább gyorsan végezzünk ezzel és menjünk vissza babáinkhoz – csókoltam bele a nyakába.
Szerencsére a vadászat többi része bajmentesen zajlott és Alice még evés közbe is gyönyörű. Miután mindketten eleget ittunk versenyt futottunk hazáig. A hó ismét elkezdet esni és ennek ellenére is a nap nyugovóra térve, ugyan de megvilágította tökéletes alakját és a néma erdő édes kacajától lett hangos. Mennyekben éreztem magam, annak ellenére, hogy én oda sose tehetem be a lábam. De minek is a fenti béke és nyugalom, amikor itt a földön mindenem meg van, sőt még annál is több. Elkalandoztam, mert arra figyeltem fel, hogy egyre jobban távolodik tőlem. Neki iramodva utána futottam.
Beérve a karomba kaptam és nyakamba kapaszkodva bújt hozzám. Lassítottam a tempón folyamatosan megállva még olyan lassú nem lettem, mint egy ember. Így sétáltunk hazáig. Élvezve a hóesést, és azt, hogy együtt lehetünk. Ismét megéreztem a korcs szagát és gyorsan szóltam Edwardnak gondolatban, hogy a kicsiket vigyék biztonságos helyre, mert lehet, hogy lesz egy hívatlan látogatónk. Szerelmem a mellkasomhoz bújva hunyta le szemeit és annyit éreztem, hogy érzések sokasága söpör át rajta. Pár métere voltunk a háztól. Leraktam a földre, hogy kézen fogva tudjunk bemenni az ajtón.
Odabent a többiek mind örültek Alicenek de még ha az arcuk hazudott is az érzéseiket előlem nem tudták eltitkolni. Mind éreztük, hogy baj leselkedik ránk, vagy éppen valamelyik kicsire. Az illatát egyre intenzívebben lehetet érezni a levegőben, ami a direkt nyitva hagyott bejárati ajtón szállingózót befelé.
Angyalom úgy tett mintha nem érezné, hogy itt van a közelbe és odament a lányokhoz, akik a kicsik bölcsője mellett álltak készen, ha esetleg valami történne.
- Szabad? –kérdezte és közbe nem vette le a szemeit a két csöppségről.
- Persze – mosolygott rá Esme.
Átöleltem a derekát és úgy néztem, ahogy óvatosan a karjai közé zárja a kicsi Larat.
A korcs illatát egyre jobban lehetett érezni a levegőben és meg is érkezet. Ott állt az ajtóba, egy farmerbe és onnan nézte a lassan felé forduló kedvesemet. Ekkor bekövetkezett a baj. Alice-nek látomása lett és reszketni kezdet, hála a jó reflexeimnek még időbe elkaptam a babát mielőtt kicsúszott volna a kezéből. Miközben valaki kivette a kezemből a lányomat, nyugtatni próbáltam Alice-t de nem használt. Edward is közelebb jött és visszafogva megszorította a vállát.
Minden olyan gyorsan történt.
- Megöllek te korcs! Ha csak rámersz nézni a lányomra, meghalsz! – üvöltötte és kiszabadulva az ölelésembe elindult Nicolas felé. Edward gyorsan eldarálta mit látott szerelmem és mikor egy bizonyos szóhoz ért megelőztem Alicet és a farkasnak teljes erőmből behúztam egyet.
Bocsi a késésért...
Címkék: ×Word of blood×
