The life good ~.~ A slice from my world

Fekete undorító komorság vesz körül. Bár merre nézek, csak ezt látom. Az emberek ok nélkül gyilkolják meg társaikat. Olyanok akár az állatok, akik azért ölnek, hogy életben maradhassanak. De az állatok még is csak azokat bántják, akik őket is bántották, míg az ember, gondolkozás nélkül öl. Hányinger keltő ez a világ, de nekem még is itt kell élnem és védenem az „ártatlanokat”.

- Hachi non essere triste (Hachi ne szomorkodj.) – veregette meg a vállam Davide az olasz származású társam.
- Ti posso chiedere un favore? (Kérhetek tőled egy szívességet?)
- Sicuro. (persze)
- Hagyj békén! – azzal felálltam az emeletes ház tetejéről és egy fuvallattal eltűntem szemei előtt.
Szárnyaimat kitárva szeltem a fekete égboltot. New York éjszakája ma még sötétebb, mint eddig bármikor.

Nem jó kiválasztottnak lenni, minden egyes nap a földön élni láthatatlanul. S a világ összes országából összezárva egy-egy kiválasztottal és csak velük kommunikálni, mert az egyszerű halandók nem látnak, éreznek, hallanak minket. Főleg így, hogy mind közül én vagyok a legidősebb, és egyedül vagyok ázsiai származású. Valami oknál fogva isten erről a kontinensről csak engem választott.

Könyörgő imádkozás csapta meg a fülemet. Még egy átok felkerült a listámra, őrangyalnak lenni nem épp egy álom élet. Elindultam a hang irányába mikor megláttam, hogy egy ismerős férfi egy fiatal lányt molesztál. A férfi megfordult és akkor felismertem Luke-ot, az angyalok szövetségesét. Luke egy vámpír, aki jó útra akart térni. Igen ide a legjobb szó az akart. Ezek után a főnök tuti, hogy leküldi Luciferhez az alvilág istenéhez bűnhődni. Eddig még csak kétszer találkoztam Luciferrel. Egyszer mikor a szerelmemmel Prue-val vittünk le egy gyilkost, de már csak egyedül jöttem fel. Másodszor meg egy lelket hoztunk fel a fénybe.
Leszálltam az egyik tömbház tetejére ahol észrevétlenül megfigyelhetem a vámpírt. Nem ismert meg, de egy másodpercre felnézet rám és haragos morgás tört fel torkából. Szegény lány már félholtan feküdt a sikátor koszos betonján egy bűzlő szemetes mellett, amibe az étteremben megmaradt kajákat dobálták bele a pincérek. Luke visszafordult szerencsétlen párához, s újra nyakára tapadva szívta ki annak vámpírok számára oly ízletes, csordogáló „italt”. Egy hang szólított meg ekkor:

- Hachi tudod mi a feladatod! Mentsd meg a lányt, s öld meg a férfit. – szólított atyám.

Nagyot sóhajtottam a parancs végén, majd leugrottam a mélybe. Ellene nem ellenkezhetek, hiába lennék újra ember, vagy esetleg égnék el szívesebben a pokol forró pirosas bugyrában. Kiválasztott lettem és ezért nem tehetem. Megragadtam a férfi kabátját hátulról majd neki vágtam az egyik ház oldalának. Ez kicsit elkábította, a lány közbe utolsó erejével sikoltozni kezdet és istent hívta magához. Oda siettem a hozzá és egy imát ráolvasva megállítottam számára az időt és csendesen elaludt. A vámpír magához tért és épp támadni készült mikor felemeltem jobb karomat és tenyeremet felé mutatva megállt.

- Luke Arct, ezennel feloldom rólad a védelmező átkot és mostantól a pokol mélységes tűzében, fogod átélni azt, amit az áldozataid is átéltek! – hátrahőkölt mikor eljutott tudatáig mit is jelentenek számára szavaim.

Ekkor megjelent mellettem Davide és Dionne. Dionne egy francia őrangyal csak szükség esetében lép ki a Mennyek kapuján. Úgy látszik ez is egy ilyen alkalom. Dionne rám nézet mire én csak bólintva jeleztem, hogy az átok fel lett szabva. A tinédzsernek kinéző amúgy 168 éves fegyelmezett lány a második legidősebb a kiválasztott védelmezők között. Karcsú alakjára a fehér „egyenruha” könnyedén simul akár a selyem, aranyszőke haja fürtökben terül szét hátán. Mind legidősebb védelmező, csak nekem vannak szárnyaim és ez is egy azok közül a tények közül, ami miatt lennék most Luke helyébe. Míg a többiek szabadon járhatnak az emberek világába feltűnés nélkül – a fiatalabb angyalokat egyes emberek remekül látják – addig nekem, mint az első és főtiszteletben álló kiválasztottnak az a kötelességem, hogy megtaláljam és megvédjem az ártatlanokat, és rendet tartsak az emberek, vámpírok, vérfarkasok és a mi világunk között. Davide lefogta a bűnözött, míg Dionne rázúdította a világ összes fájdalmat, s én belépést kértem az alvilág kapujánál. A lánynak már hűlt helye maradt – biztos Davide elvitte a „főhadiszállásunkra”. Elsétáltam a sikátor végéhez, a szembe lévő falra a levegőbe rárajzoltam egy keresztet. A fal eltűnt, helyébe a tüzes forróság és vakító pirosság jött. A kapuban megjelent az egyik őr kinek arcát egy maszk takarta.
- Üdv néked pokolbeli társam, légy szíves beengedni minket s gazdádhoz elvezetni.
- Légy üdvözölve nálunk Mennyek hírnöke. Uram már vár reátok.
Az őr elállt az útból mi meg besétáltunk az alvilág ördögi kapuján. Ilyen alkalmakkor mindig egy elkülönített folyóson kell végig mennünk, ami direkt a mi számunkra lett kialakítva. A folyosó végén egy négy méter magas vaskeretes tömör fa ajtó tárult ki előttünk. Dionne mellém sétált és kezeinket összekulcsolva léptük át a küszöböt.
- Jó újra látni titeket kedveseim! – köszöntött egyből Lucifer a pokol istene.
- Szint úgy Lucifer nagyuram.
- Mivel érdemeltem ki azt, hogy így váratlanul látogatást tesztek szerény világomban?
- Ezzel, – s Davide a földre lökte a vámpírt.
- Ó! Egy újabb játékszer – hangos kacaj tört elő torkából. – Hachi édesem elkényeztetsz te engem.
Állt fel a trónjáról és felém siklott. Mikor meglátta Dionne dühös arckifejezését, még jobban elnevette magát.
- Térjünk is a tárgyra – fordult vissza. – Mit kívántok cserébe?
- Csupán annyit, hogy azt a lányt, akit ez a mocsok kis híján kinyírt hadd maradjon az élők sorába, vagy ha már úgy is mindegy neki, akkor enged, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Ám legyen, de Hachi ne feled mi volt Prue-val! – Emlékeztet ismét – most pedig távozattok!

Davide már a kapuban várt minket, Dionne vetett még egy utolsó rosszalló pillantást a pokolra majd végleg elhagytuk ezt az undorító helyet. Egyik világot sem szeretem de, ilyenkor mindig örülök, hogy őrangyal lehetek. Lucifer viselkedésétől hányni tudnék.

- Hachi allons à la maison (Hachi menjünk haza) – nézet rám kérlelően Dionne.
- Menjetek, mindjárt megyek én is – egy csókot leheltem homlokára majd eltűntem szemeik elől.

Meg kell találnom azt a lányt. Volt benne valami különös, ami Prue-ra emlékeztettet.
Egy ideje már keringhettem a város fölött mikor meghallottam az imádkozását.
Messze a nyüzsgő várostól egy kis családi házban találtam rá. Kint ült a csillagos ég alatt és minden ima után egy verset suttogott alig hallhatóan.
Leszálltam az almafára, ami alatt ott térdelt a lány és onnan figyeltem tetteit.

- Istenem add, hogy ő legyen a kit oly, régóta kerestem már…
Megrémültem, a hangja akár az övé, és ahogy így megnéztem a haja, az alakja s az arca is az övé volt. Ellöktem magam a fatörzsétől, leugrottam eléje. A felismerés szikrája mind kettőnk szemében ott ragyogót.

Évekig kerestelek,
Azt hittem elvesztettelek.
De ma láttam egy angyalt
S ismét rád találtam.

Suttogtuk egyszerre. Közeledtünk egymáshoz, végig simítottam arc csontján majd, le felé egészen a válláig. Míg végül ajkaira tévedtem és azon futottam végig ujjaimat. Egy sóhajt hallatott, számat hozzá érintettem édes ajkához. Viszonozva vissza csókolt, így voltunk egy darabig, míg a levegőhiány nem győzött felettünk.

- Ore wa omae ga suki da… (Szeretlek) - búgtam a fülébe. Megrázkódott a leheletemtől, majd újra megcsókolt.
Szorosan átöleltem és szárnyaimat kitárva repültünk fel az igazi világunkba. Nem hagytam fel a védelmezéssel, de mától kezdve csak és kizárólag egy embernek voltam az őrangyala.

Ettől a naptól fogva fekete világomba újra felragyogott a nap és soha többet nem tettem be a lábamat a pokol kapuján.
Lucifer mikor megtudta ki is volt az a lány, akit arra kértem, hogy ne öljön meg, feldühödött és többet egy jó szava nem volt a kiválasztottakhoz.