The life good ~.~ A slice from my world

A végzet 55. napja, Everard halálának 6. évfordulója. Caleb és Clare uralkodásának 463. hónapja.

Vámpírok birodalma

- A nap ma se tisztelt meg minket jelenlétével – sóhajtott Caleb.
- Majd csak eljön, az a reggel mikor újra felragyog az égen – dőltem a hátának.

A világ régen megváltozott. Az emberek már csak néhány helyen élnek és azok a vidékek is halálra vannak ítélve. A földet elfoglalták a misztikus lények és így háborúk kelnek életre mindenhol. Éppen ezért született egy új faj. Nevüket tilos kiejteni vagy csak gondolni a nevükre. Ezért mindenki csak úgy hívja ezt a fajt, hogy Ők. Ők képesek rá, hogy a Földön élő összes lény békében éljenek egymás mellett. Nincs több háború, nincs többé észnélküli gyilkolás és legfőbbként nincs többé ember. Az emberek korának immáron vége szakadt. Én és Caleb tisztavérű vámpírok vagyunk az utolsók a tisztavérűek között. Mi simítjuk el az apró gondokat, és mi irányítjuk a fajtánkat. Minden lénynél van két vezető, akik a kisebb dolgokat intézik. Így vagyunk berangsorolva. De mégis Ők utánuk mi következünk a vámpírok.

- Elnézést, hogy zavarni merem felségedet de, Ők hívatnak – rontott ránk az egyik inas és hajolt meg.
- Jól van köszönöm Sam, most elmehetsz! – az inas felugrott és kifutott a szobából. Caleb lehangoltnak tűnt és éreztem rajta, hogy valamit sejt miért is hívják magukhoz.
- Mi történt? – kérlelő szemekkel néztem fel rá.
- Ma van Everard évfordulója és ezen a héten esedékes Jane beavatása – sóhajtotta.
- Jane? Mi köze van Janenek hozzájuk? – kérdeztem meglepődve.
Még is ki ez az ember lány, aki kegyelmet kapott és védve van mindenki ellen? Eddig nem sokat hallottam róla mivel Caleb a velük való intézkedésről sose beszélt. Most is meglepett, hogy elmondta. Everardot ismertem, mikor még nem találkozott az ember lánnyal és én sem Calebbel. Igaz az angyalok és a vámpírok, még most sincsenek szoros barátságba egymással, de én és Everard valamiért nagyon jó barátok lettünk és együtt harcoltunk a békéért.
- Jane egy közülük – sokkot kaptam, és szinte faltam az oxigént.
Caleb két lépést tett meg és már is magához ölelt szorosan. Tudta miért viselkedtem így. Calebnek van a legveszélyesebb és egyben a legjobb ajándéka, amit születésekor kapott. Képes egyszerre megérezni valakinek az érzéseit és a gondolatait is hallja, és mikor harcra kerülne a sor akkor egyetlen gondolattal, megölheti kihívóját. Ezért érdemelte ki a rangját és minden lény közt a nagyságát. Míg nekem csak olyan kis képességem volt, hogy a legjobb nyomkövető voltam. Igaz ez is értékes ajándék de mi a jó abba, ha valaki úgy kerül fel a legmagasabb szintre, hogy az apjáról - akit utál – kiderül, hogy a legelső tisztavérű vámpír és több száz éves. Meg mondom én semmi. Én nem akartam ide kerülni meg voltam a saját szabad világomban Everarddal, de a kis ember lány meg az apám mindent tönkre tettek.

- Clare valaki keres – szólt be Eleanor a fogadott nővérem.
- Köszönöm Eleanor, mindjárt megyek.
- Menj kedvesem, este találkozunk – emelte fel az államat Caleb.
- Nem tudsz előbb jönni? Damen beszélni akar veled.
- Mond meg neki, hogy majd megkeresem de, nem hiszem, hogy előbb elengednek –sóhajtott lehangoltan.
Elbúcsúztunk egymástól és mindketten mentünk a saját dolgunkra. Caleb a tanácshoz, míg én a vendégemhez. Lassan végig sétáltam a hosszú folyosón, ami kivezet az uralkodói lakosztályból a halba. Sam a lépcső alján várt és mutatta az utat vendégemhez. Az egyik dolgozószobába vezetet és tárta ki előttem az ajtót. Bent Damen foglalt helyet az egyik feketebőr fotelben. Sam becsukta utánam az ajtót és ment végezni a feladatait. Sokan éltek a kastélyban és egy kívülállónak úgy tűnt volna, hogy csak inasok, cselédek, pincérek, szobalányokkal van tele, de igazából mindenki azért dolgozott, hogy minden rendbe legyen a birodalomban.

- Oh, Clare drágám napról napra szebb vagy – állt fel a helyéről és jött oda hozzám megölelni.
- Damen, rég láttalak, hol voltál eddig? – ültem le mellé egy másik fotelbe.
- Erre is meg arra is. De most nem azért jöttem, hogy egy jót beszélgessek kedvenc unokahúgommal – mondta komolyan. Felcsigázott és érdeklődve kérdeztem miért is, van akkor itt.
- Akkor miért jöttél?
- Híreket hoztam mindenhonnan…
- Híreket? Miféle híreket? – vágtam a szavába.
- Látom ugyan olyan türelmetlen, vagy mint régen – nevetet fel hangosan.
- Komolyra fordítva a szót, az ember lányról kéne beszélnünk és a lányáról – remek megint az a kis…
- Miért, mi történt?
- A farkasok szerint az angyaloknak a fülébe jutott egy titok. Egy titok, ami az ember lányról szól. És az egyik hírnökük azt hallotta, hogy valami nagyon nagydologra készülnek.
- Pontosan mire? Azt nem mondták meg?
- Én is csak ennyit hallottam és ezt is az öreg farkas, Obadiah mondta. Tudod milyen szenilis.
- Igen tudom, de ez is valami – komorultam el. Néhány perc csönd állt be közénk majd Damen érdeklődve szólalt meg.
- Te is hallottál erről valamit igaz? – húzta fel a szemöldökét.
- Igen, mégpedig Calebtől pont az előtt mondta el mielőtt Eleanor feljött és mondta, hogy megérkeztél.
- Haha, még, hogy Caleb. Aki még bennük se bízik meg, elmondott valamit neked. Pont neked… haha… - kacagott fel hangosan.
- Ne nevess már! Én is meglepődtem de, ha nem érdekel, akkor meg tartom magamnak – sértődtem be.
- Jó igaz bocs csak ez olyan lehetetlen, mint az, hogy az emberlány nem is annyira ember – az arcomat látva megfagyott egy pillanatra majd halkan megkérdezte. – Ez igaz?
- Sajnos igen, egy közülük – temettem az arcomat a kezeim közé.
Átbeszéltünk mindent a témával kapcsolatban és arra a következtetésre jutottunk, hogy muszáj beavatni Őket az angyalok intézkedéseiről. Az egész napot együtt töltöttük és egymásnak meséltük mi történt a négy év alatt mióta nem találkoztunk.

Angyalok földje

Eközben az angyalok azt tervezték, hogyan kérjék meg a vámpírokat, hogy öljék meg volt vezetőjük gyermekét.
- Eusebius te sem gondolhatod ezt komolyan – háborodott fel Ernestine.
- De igen is komolyan gondolom. Ha élve hagyjuk még bajt, hozhat a világra.
- De hiszen… ez gyilkosság.
- Tudom Ernestine, de nincs más választásunk. Everard is ezt akarná.
Ernestine szomorúan beletörődőt, hogy az utolsó emléke mesterünkről porrá hullik. Közelebb mentem hozzá és magamhoz öleltem. Minden évben ezen a napon az összes angyal szomorúan gyászolja meg tanítóját, barátját, rokonát, és apját. Everard nem csak egy volt közülünk ő volt a vezérünk az útmutatónk a királyunk és a barátunk.

Ernestine és én együtt indultunk el a népek földjére. Egy hely ahol a fajok együtt élnek egymással. Mikor átléptük a képzeletben húzott határvonalat két alakváltó jött elő a fák közül.
- Mi járatban Eusebius? – kérdezte az egyik. Közelebb jöttek, és akkor láttam, hogy Obadiah és a fia az.
- Lily Sunlight miatt jöttünk – feleltem keményen.
- Mit akartok a kislánytól?
- Nem tartozik rád Obadiah! Csak annyit mondj meg, hogy Akasha a városban van?
- Nem tudok róla, nem láttam vagy négy napja. Kérdezzétek meg inkább Neil-t ő mindent tud, hogy ki mikor lépet be az országba és mikor hagyta el – javasolta.
- Köszönöm barátom! – s eltűntünk a szemeik elől. Nem örültem, hogy hazudnom kell egy régi barátomnak de, ha megtudja, mire készülünk akkor biztos, szól a vámpíroknak.

A városban minden vendéglőbe benéztünk, ahol csak elrejtőzhetett Akasha. De nem jártunk szerencsével, ugyan azt mondták, mint Obadiah. Beletörődve elindultunk vissza a határhoz mikor az erdőből Akasha lépet ki.
- Akasha várj egy kicsit! –kiabáltam utána. Hátra nézet és tágra nyitotta a szemeit mikor meglátott minket.
- Hát ezt nem hiszem el, a többiek dőlni fognak a nevetéstől, ha ezt elmondom nekik. Hogy két angyal ráadásul a vezérek hozzám jöttek – nevetet hangosan közben felénk sétált.
- Jó, de bármit tehetsz de egy megbízás miatt jöttünk.
- Kit kell megölni? – tért egyből a tárgyra. Akasha roppant okos nő volt és a legpiszkosabb ügyekhez mind köze volt.
- Lily Sunlight – mondtam halkan. Meglepődőt és egy pillanatra habozás látszott az arcán de aztán félmosolyra húzta száját.
- Mikor és hol?
- Minél előbb és mindegy. A lényeg, hogy még ma napnyugtáig meghaljon.
- Nem lesz olcsó, ugye tudjátok? És ha bármi gond lesz ez miatt én nem vállalóm a kockázatot, hogy eléjük álljak – nézet rosszallóan. Nem várhattam mást tőle, tőlük mindenki fél még egy bérgyilkos is sírva menekül előlük.
- A pénz nem lényeg. Megcsinálod?
- Nem lenne Akasha a nevem, ha egy ilyen kis munkától megfutamodnék. Ma estére halott lesz a drága – majd elfutott előlünk.


(Külső szemlélő)

Egy óra van napnyugtáig. Jane Sunlight és a kislánya békésen játszanak a házukban messze elzárva minden élőlénytől. Jane kimegy egy pillanatra innivalóért Lilynek a kislányának. Mire visszaér egy vámpír nő kezében, ott van utolsó reménye az életben maradásért. Sírva könyörög, hogy inkább őt ölje, meg és a kicsit hagyja életben. De a vámpírnak semmi sem használ. Pedig a lánynak nagyon finom vére lehet, mert az illata csak úgy csalogatja magához. A nő tudja, hogy ellen kell állnia a kísértésnek, különben a végzettel húz újat. Jane rátámat a vámpírra de akkor a nő félre hajtva a kislány fejét belemélyeszti éles fogát a bőrébe és ahelyett, hogy meginná a vérét, hagyja szenvedni a lányt és az anyját. Majd mikor úgy gondolja, hogy eleget szenvedtek egy mozdulattal, eltöri a kislány nyakát, és még mielőtt eltűnne, elmondja Janenek, hogy kibérelte fel. Ez a módszere, ha az, akit meg kell ölni mások között, tartózkodik akkor előttük, megharapja és pár perc szenvedés után egy mozdulattal, eltöri a nyakát áldozatának, és mielőtt elsétálna, megmondja ki is bérelte fel.

Jane oda mászott a halott kislányához és ölébe fogva ringatni kezdte. Összeroppant lelkileg és meg akart halni. Már senki sem volt. Egyedül élt ebben a borzalmas világban.